A Mozart operanyitányokkal csak egy baj szokott lenni: túl rövidek. A Figaro házasságának pedig különösen hamar vége van, ugyanis Mozart utólag kihúzta a például a Szöktetés nyitányában még hallható, a mozgalmas téma közül kiemelkedő nyugalmas középrészt. Itt az Andantét megsemmisítette, így nem hiába van az az érzése az embernek – persze ha jól játsszák – hogy ennek vagy hosszabbnak kéne lennie, vagy akkor legalább hadd lássuk magát az operát is...

Csaba Péter igen nagy tempót diktált, melyet a MÁV Szimfonikusok készséggel lekövetett, így egy lüktető, száguldó, ugyanakkor bravúros zeneművel alapozták meg az estét.



A B-dúr zongoraverseny, Mozart utolsó, ebben a műfajban született műve épp a másik végletet képviselte. Felejthető előadás volt, egyébként pedig Mozart nem vokális zenéihez kapcsolódó véleményemet már megismerhették a kedves olvasók. Szabályosan unatkoztam a darab alatt.

Ami viszont felüdülésként ért a műben, az Pressler zongorajétáka volt. Ő az a művész, aki élemedett korára nemhogy veszít tudásából (annak ellenére hogy egy-két hangot esetleg félreüt), amit idős korára hivatkozva elnéznénk neki. Minél inkább benne van a korban, annál átütőbb a játéka. Annál inkább beleteszi önmagát és múltját, és bár lehet, hogy a legapróbb mozdulatok is nehezére esnek, úgy gondolom, órákon keresztül képes lenne zongorázni.

Szerencsére a Mozart-darab után ismét megtisztelte a – bejövetelekor és a zongoraverseny után is vastapssal hálálkodó – közönséget, amikor eljátszotta Chopin Cisz-moll nocturne-jét, mely A zongorista című Polanski-film betétdala is lett. Számomra ez volt az est csúcspontja.

A műsorban szereplő másik három mű extrovertált jellege mellett igazán emlékezetes marad Chopin magába forduló, elmélkedő nocturne-je. A darabnál még inkább az volt az érzésem, mint amit leírtam fentebb Pressler játékáról: a zsidó származású művész nem "egyszerűen" lejátszotta a darabot, mert az egy dolog, hogy tökéletesre sikerült, de olyan érzésem volt, mintha az egész élete benne lenne, annak minden szépségével és gyötrelmével.



Menahem Pressler nevéhez fűződik egyébként az 1955-ben alapított, azóta világhíressé lett (2008-ban megszűnt) Beaux Arts Trió.

Saint-Saens III. C-moll szimfóniája egy olyan darab, amit csak ajánlani tudok azoknak, akik szereti a változatos lüktetésű és időről időre más-más hangszereket előtérbe helyező műveket. Engem legalábbis levett a lábamról, a Mozart-zongoraversennyel ellentétben itt egy percig sem unatkoztam.

A darab egyik különlegessége az orgona szerepeltetése, ami miatt Orgona szimfóniának (de nem orgonára írt szimfóniának) is szokták nevezni, bár csak két részben csendül fel a hangszer. A másik különlegesség, hogy két tételes darabról van szó.

A MÁV Szimfonikusok Csaba Péter vezenyletével jól eltalálta a tempóváltásokat és a főleg a 2. tételben előforduló forték és pianók sűrű váltakozását. Szamosi Szabolcs orgonajátéka pedig magabiztos, pontos volt. Az első tétel harmadik Poco adagio részének távolba meredő lezárását a vonósok és az orgona finom párbeszéde adja, ugyanakkor a "különleges" hangszer emelkedetté és még izgalmasabbá teszi a művet.



A 2. tétel az ezután folyton visszatérő, pizzicatós refrénnel kezdődik, melyet először a vonósok majd a fúvósok ismételnek el. A Maestoso nevéhez híven fennkölten kezdődik: a fő témát az orgona, harsonák és dob erőteljes megszólalása biztosítja. Innentől kezdve a darab a "végigrepesztésről" szól. Végül pedig diadalmas, méltóságteljes, dinamikus befejezést kapott.

Az est számomra felejthetetlen volt, amihez Pressler zongorajátéka kellett.

A műsoron:

W.A. Mozart: Figaro házassága - nyitány
W.A. Mozart: B-dúr zongoraverseny, K. 595
C. Saint-Saens: III. C-moll szimfónia, op. 78

Közreműködött:
Menahem Pressler (zongora)
Szamosi Szabolcs (orgona)

A MÁV Szimfonikusokat Csaba Péter vezényelte.