Bent Hamer egyszerre megható és komikus filmjei rendre olyan kisembereket vonultatnak fel hősökként, akik a mindennapi életben találják meg a boldogságot. A Tótumfaktum Charles Bukowskiról mintázott írója azért csúszik egyre lejjebb a társadalmi ranglétrán, hogy végül mindenen és mindenkin nevethessen, az O’Horten nyugdíjas vasutasa és a Dalok a konyhából konyha-szakértője egy-egy fontos találkozás után kezdik el felfedezni a világ eleve adott, apró örömeit. Ebben a magánmitológiában az igazi élet egyik akadálya a munka, a betagozódás a rendszerbe, a lelketlen mókuskerék.

Nincs ez másképp az 1001 gramm esetében sem. Marie-nak (Ane Dahl Torp) ráadásul tényleg a rendszer és a szabályosság jelenti a munkáját. Abban az intézetben dolgozik, ami a norvég tömeg mértékegységének egységességéért felel, magyarul ők ellenőrzik, hogy az országban az egy kiló az mindenütt egy kiló-e. Ez a foglalkozás persze már eleve magával hozza a Hartenre jellemző finom irónia és fekete humor lehetőségét. A megszállott tudósok vallásos tisztelete a súlyok és a pontosság felé, valamint a tömeggel kapcsolatos mondások átvitt és konkrét értelme közti lebegtetés („az életben a legnagyobb teher, ha nem cipelhetsz semmit”) pillanatok alatt játékos és könnyed hangulatot adnak a filmnek.

Éppen ezért nehéz néha átélni az érzelmesebb pillanatokat: Marie ugyanis a film során elveszti volt élettársát és apját. A lelkében tátongó űrt egyre inkább csak a munkával tudja betölteni, míg egy nemzetközi kiló konferencián el nem jut Párizsba, ahol a szerelem és a megpróbáltatások káosza végül felszabadítja. Kellemesen érzelmes zongorafutamok (zene: John Erik Kaada) és szimbolikájában már-már tolakodóan egyértelmű, mégis megkapó képek húzzák alá a komolyabb pillanatokat. Kifejező a szembeállítás a norvég város és Marie házának rendezett, egyszínű tereit bemutató totálok és Párizs kaotikus, árnyalatoktól hemzsegő sokszínűsége között, akárcsak a két beállítás esetében ugyanarról a sikátorról, a film elején szűk börtönként mutatva azt, a film végén pedig folyosóként a csillagos égre. Mégis néha megbicsaklik az összhatás az abszurd, játékos alaphang és a szomorúbbnak szánt jelenetek miatt, a két esztétikai minőség mintha enyhén egymás ellen dolgozna. Az apa betegsége nem tud igazán tragikus lenni, amikor pedig bajba kerül a norvég kiló prototípusa, akkor tényleg nehéz eldönteni, hogy együtt kell érezni a hőssel, vagy nevetni kell rajta. A teljes filmélmény vésősoron azon múlik, hogy a néző tud-e azonosulni az 1001 gramm ilyenfajta kettős, egyszerre abszurd és szomorkás látásmódjával, igaz, a humor mindenképpen elviszi a hátán a filmet.

Marie pedig megtanulja a leckét: vannak nem mérhető különbségek és különböző egyensúlyok, valamint egyenrangú, de eltérő szemszögek. Ebben segíti a tömegmérések felöl az élet súlyát latolgató és természetbe menekülő apja (Stein Winge) és újdonsült szerelme (Laurent Stocker), aki pedig a vándormadarak városonként változó énekét tanulmányozza. A természet a filmben maga az élet és a szabadság, mégis a szalmában fetrengés elkoptatott giccse és a csöpp, energiatakarékos autók komikuma még mintha ezt az üzenetet is idézőjelbe tennék.

Az 1001 gramm végső soron egy újabb kellemes ujjgyakorlat a kiváló norvég rendezőtől, tehát nagyjából az, amit várni lehetett. Az a fajta kiszámítható rendszeresség ez, aminek örülünk.

1001 gramm

Színes, feliratos, norvég-német filmdráma, 93 perc, 2014

Korhatár: 12

Rendező: Bent Hamer

Forgatókönyvíró: Bent Hamer

Operatőr: John Christian Rosenlund

Zene: John Erik Kaada

Producer: Bent Hamer

Vágó: Anders Refn

Szereplők: Ane Dahl Torp, Laurent Stocker, Hildegun Riise, Stein Winge, Per Christian Ellefsen, Didier Flamand, Dinara Drukarova

Bemutató: 2015. augusztus 13.

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.