2009-ben az első önálló Rozsomák-akcióthriller már a publikum elé tárta Wade Wilson, a nagydumás, ámde roppant hatékony kardforgató szuperkatona alakját, ám mivel az adamantiumkarmú antihős szólóműve nem igazán aratott tetszést, az 1991-es „születésű” kulthérosz is ment a fridzsiderbe. Idén, évek múltán némileg új reinkarnációban tér vissza Fabian Nicieza és Rob Liefeld különleges osztagos teremtménye: Tim Miller rendező semmit nem vesződik a korábbi X-Men-prequel cselekményével, rögvest egy sajátságosan interpretált románc közepéből szakítja ki a címszereplőt, hogy aztán bosszúangyallá csiszolva őt ámokfutásra küldje.

Lévén e mozi zömmel PR-ból nyeri levegőjét, a legfontosabb infókat réges-régen össze lehetett csipegetni: Deadpool (akit egyébként a gyalázatos emlékű, ötödik Piszkos Harry-filmről, a Holtbiztos tippről neveztek el – melyre Cserkész, a hű barát ivójában utalás is esik) pontosan tudja, hogy képregényfigura, így nem rest teremtettségéből fakadó viccekkel reflektálni önnön létére, netán csatlósai, ellenlábasai húzásaira vagy éppen a hozzá nőtt zsánerre. Újdonságot igazából nem kapunk, be kell érnünk azzal, ami van, és azon szórakozni. Szerencsére, hiába Deadpool készen kapottsága, azon lehet is mit. Ritmusérzék kipipálva, poénsűrűség elegendő – a készítőbrigád szépen arra kér bennünket, dőljünk hátra, habzsoljuk a popcornt, igyuk hozzá a kólát. Rögtön a nyitófőcím példával szolgál a főhős adottságaira, illetve az egész produkció természetére: a filmet egy szerencsétlen idióta rendezte, a stábot CGI-fura, dögös csaj, szuperlegény, brit rosszarc alkotják. Darabokra törik a negyedik fal („breaking the fourth wall”), „Haláltotó” egy karambollal egybekötött autós revanshajsza során a fogdmeg alsónadrágjába kapaszkodik, szivargyújtót dug le egy másik zsivány torkán. Miller és írótársai elérik, hogy végre ne csak vértelen kaszabolás vagy városromboló páncélosok divatdiktátorkodása bonyolódjon, ömöljön is a vér, fájjon a seb. Ez azonban csupán szimpla különbségtétel a csúfságokat kilúgozó PG-13-besorolás és a kemény pillanatokkal nem fukarkodó R-címke között: aki látott már 17 éven felülieknek szóló akciókavalkádot (és valljuk be, 10-15 évvel ezelőttig, a Mátrixig vagy a Hannibalig könnyen elér a mai 20-30 éves generáció emlékezete), tudomásul veszi, miért fröccsen a hemoglobin. Így a Deadpool, bár e téren konkurenciát jelenthet a tini-romboláspornók ellenében, végeredményben csupán ügyesen vászonra diktált gyilkolás, szex, káromkodásóda egy vörös hacukába bújt fegyverforgatóval, aki csókkal küld mementót fő vevőkörének. Ez a nosztalgia részben gond, részben nem. Probléma, mert nem eredeti húzás, nem baj, mert a sablonok élvezetesek. Újfent régi, hatékony összetevők újrahasznosítása zajlik posztmodern eszközökkel, a film pedig derekasan tartja magát, pergő cselekményszövése sosem veszít erejéből, hiába a klisék sora vagy hiába mutatná többnek magát a mozi a magasabb korhatár miatt. Jórészt kiszólásai tartják életben szellemesen, beteg humorral: hokipályán vérző, takarítógéppel űzött pancser fetreng a főhős útjában, aki közben gonosz kacajt hallat, a szexizmus jegyében szegeződik 9 mm-es két nőstényördög fejéhez, a főnemezis jobbkezeként színre lépő MMA-s Gina Carano keblének kibuggyanása ilyen kontextusban bónuszpontot ér.

Ömöljön ránk bármennyi kikacsintó epizód (visszatekeréstől flashbacken át ágyban maszturbáló, nevetgélő akcióhősig), akárhány vaskos odamondás („Úgy hiányzik ez, mint szűzlánynak a smirglis vibrátor.”), a Deadpool mégsem tudja igazán elengedni a gyeplőt, és emiatt végzi jó dolgozatként egy majdnem borítékolt zseniális helyett. Bosszúszálát, melyben a torz külsejű, átvert címalak tönkreverői után rohan, csak-csak sikerül felforgató, határsértő önreflexióval spékelni, a kissé nyálba fulladó melodrámai betétek (intimitással vagy anélkül) viszont nyomatékosan a sztori komolyan vehetőségéért lopják a játékidő perceit. Noha a Valentin napi reklámhadjárat igyekezte elkendőzni az apró gyermekbetegséget, hovatovább maga Wade Wilson is cinikusan szerelmi történetként aposztrofálja véres-beles kalandjait, senkinek nem hiányoznak a szappanoperába illő, zsebkendőpusztító epizódok rákbetegségről, összeborulásról. Piros maskarás kardvívónk rögtön húzna egy vonalat, legyintene az ügyetlenkedésre, és gyors távkapcsolós kiiktatással reagálna a nyálesztétikára. Igaz, a készítők robbanásokkal, effektrohammal teszik szebbé a finálé pillanatait, óhatatlanul a kortárs destrukció-eposzoknak kedvezve a párszemélyes, dühvezérelt mexikói felállások hátrányára, mégis, abba jó belemerülni. Élvezetes látni a törő-zúzó, majd messzire repülő Kolosszust vagy az ő orosz akcentusú aranyköpéseit hallgatni (mosolyt ereszthetünk el Xavier professzor iskolaemblémája vagy a szinte teljesen kiürült X-kastély láttán). Maximálisan örömteli Negaszónikus Tini Torpedó magánszámaira csettinteni, az előjátékoknak beillő toborzó-kínzáson vagy a szerelembeteg indiai taxis riválisrabló, túszaprító, fegyverkollekciós mellékszálán térdet csapkodni – hogy Deadpoollal szólva, a nagy összecsapás után ne csak a szerelmesek nagytotálja, hanem egy bizonyos testnyílás is tágra nyíljon.

Végefőcím utáni kényeztetésre is érdemes várni: nem toppan ugyan be Samuel L. Jackson, ellenben a folytatásra az időutazó Kábelt ígéri a maszkos rendteremtő (aki nyilvánvalóan előre látta saját mozija bevételsikerét), de akár Deadpool csinos fürdőköpenyében is gyönyörködhetünk. Meg az akciókban, a sokadik odavágással együtt. Vanessa és Wade enyelgésében viszont nem.

Deadpool

Színes, szinkronizált amerikai-kanadai akcióvígjáték, 2016, 108 perc

Rendezte: Tim Miller

Írta: Fabian Nicieza és Rob Liefeld karaktere nyomán Rhett Reese, Paul Wernick

Zene: Junkie XL

Operatőr: Ken Seng

Vágó: Julian Clarke

Szereplők: Ryan Reynolds (Wade/ Deadpool), Morena Baccarin (Vanessa), Ed Skrein (Ajax), Stefan Kapicic (Kolosszus hangja), Brianna Hildebrand (Negaszónikus Tini Torpedó)

Forgalmazza: InterCom

Bemutató: 2016. február 11.

Korhatár: 16