A feminizmus már az 1990-es évek eleje óta jelen van a magyar közéletben, kultúrában, tudományos közegben egyrészt mint társadalomszemlélet, másrészt mint elméleti irányultságok halmaza, mely az irodalom és a kultúra kritikai elemzésére szolgál. [1] Ennek az értelmezési és kritikai gondolkodásmódnak azonban a 2000-es évek közepére sem sikerült megszüntetnie azokat az előítéleteket, ellenérzéseket, megbélyegzéseket, amelyek elsősorban a feminizmussal nyíltan azonosuló nőknek szólnak, a sztereotípiák működésmódjának megfelelően azonban képesek a nők összességét bevonni a negatív megbélyegzések hálójába. Ennek a burkolt előfeltevésekkel és értékítéletekkel átszőtt hálónak a feltérképezésére kiváló lehetőséget nyújthat egy, az irodalom külpolitikájának területén mozgó vizsgálódás. Egy ilyen elemzés lehetőséget teremt az irodalomkritikai beszédmódok (láthatatlan/kimondatlan–látható/kimondott) nemi kódoltságának kimutatására, ami elengedhetetlen a szexizmusról folyó diskurzus feltérképezése szempontjából. Másrészt ez a megközelítés magyarázatot adhat a nyugatról érkező feminista elméletek magyarországi negatív megítélésére, elszigetelésére, kirekesztésére is. Végül, de nem utolsó sorban az irodalomkritikai beszédmódok nemi kódoltsága mentén eljuthatunk a nők magyar irodalomban elfoglalt és elfoglalható helyéhez. A burkolt előfeltevések és értékítéletek felfedése ugyanis megmutatja, hogy kik az irodalmi kánon kapuőrei, és milyen indokok mentén, milyen retorikai eszközök használatával engednek be vagy zárnak ki egyéneket a kánon intézményéből, milyen logika mentén képződik meg a kánon szükségessége maga. Szegedy-Maszák Mihállyal szólva, „nálunk Magyarországon viszonylag ritka a gyökeres átértékelés. Irodalmunk tele van kövületekkel, s a kultusz olykor elfödi a műveket. Hiányzik annak a józan tudomásulvétele, hogy egymástól merőben különböző értelmező közösségek léteznek ebben az országban, életkortól, nemtől, származástól, iskolázottságtól, politikai nézetektől függően” (Szegedy-Maszák 2008, 191).

Ahhoz azonban, hogy hozzáférést nyerjünk a nemi kódok bújtatott működéséhez és a szexizmus időnként álcázott diskurzusának felfejtéséhez, szükséges annak kifejtése, hogy mit is értünk pontosan szexista beszédmód alatt. Sara Mills (2008) úgy fogalmaz, hogy a szexizmus felöleli mindazokat a gyakorlatokat, amelyek során az aktor a társadalmi nemet, pontosabban a nőiséget helyezi lejárató, leértékelő módon előtérbe egy olyan helyzetben vagy kontextusban, ahol egyáltalán nem az számít a legalapvetőbb kiemelendő tulajdonságnak, azzal a lényegi kitétellel, hogy a szexizmus soha nem tekinthető csupán egyéni hibának, a beszélő elszólásának. Mills szerint a szexizmus forrása tulajdonképpen egy sokkal szélesebb körű társadalmi gyakorlat: ez a fajta kirekesztő beszédmód a hatalomnak azokból az intézményesített egyenlőtlenségeiből származtatható, amelyek meghatározzák, hogy kinek van hozzáférése bizonyos pozíciókhoz és erőforrásokhoz, s ennek révén kik záródnak ki ezekből a pozíciókból és erőforrásokból. Deborah Cameron (2006) szerint egy patriarchális kultúrán belül minden beszédaktust a férfiak és nők között fennálló erőviszonyok kontextusában kell értelmezni. Ha pedig így teszünk, be kell látnunk, hogy valamennyi beszédaktus könnyen alkalmas (és alkalmazható) lehet a szexista interpretációkra (Cameron 2006, 16). Vagyis azt mondhatjuk, hogy a nyelv a fogalmak jelentése feletti küzdelem terepeként is leírható: egy olyan küzdelem terepeként, ahol a felek (jelen esetben a férfiak a nők ellenében) azért küzdenek, hogy adott intézményben (jelen esetben az irodalomban) kinek milyen jogai vannak bizonyos beszédmódokra. Ez a küzdelem azonban nemcsak magát vagy nemcsak egyszerűen a nyelvet érinti, azaz a szexizmusnak nem kizárólag nyelvi aspektusa van. Ide tartozik valamennyi nőkről és férfiakról szóló hiedelemrendszer vagy diskurzus, amelyek aztán a nyelven keresztül közvetítődnek a társadalmon belül, és hagyományozódnak tovább generációkon keresztül. Ez az áthagyományozódás azonban nem azt jelenti, hogy a szexizmus kifejeződési formái, nyelvi fordulatai a történelmen kívül helyezkednének el és változatlanok volnának. Ezzel pontosan ellentétes folyamatról van szó: a történelmi korok és kultúrák változásával nemcsak maguk a szexista társadalmi gyakorlatok és beszédmódok, de a szexizmus interpretációi is lényeges változásokon mennek keresztül. Éppen ezért érvel Mills a szexizmus társadalmi és lokalizált modelljének használata mellet: amire szerinte szükség van, az „egyszerre a szexizmus egy sokkal inkább társadalmi modellje (azon diszkriminatív attitűdök leírására, amelyek olyan intézményi kontextusokban jönnek létre, ahol jellemzőek a hozzáféréssel és a hatalommal kapcsolatos konfliktusok) és egy sokkal inkább lokalizált modellje (miként vagy miként nem értelmeződik szexistaként egy adott szó vagy kifejezés egy adott kontextusban adott olvasók vagy hallgatók számára)” (Mills 2008, 4, saját fordítás).

A szexista beszédmód ilyen társadalmi és lokalizált modellje lehetőséget ad arra, hogy mikroszinten, vagyis a beszélő szintjén azonosítsuk egyrészt a szexizmus kifejeződési módjait, másrészt a különböző, egymással nem mindig összhangban lévő interpretációs vagy válaszlehetőségeket, majd erről a mikroszintről nézve mutathassuk meg a szélesebb társadalmi folyamatokban, azaz a makroszinten megnyilvánuló diszkriminációs metódusokat. Mint ahogy arra már utaltam, ehhez a makroszintű vizsgálathoz nem elegendő a kontextusukból kiragadott nyelvi kifejezések izolált elemzése. Amennyiben a szexizmus működési módjait a mikro- és makroszint közötti összefüggésrendszerben szeretnénk feltárni, a diszkurzus szintjén kell mozognunk, mégpedig a butleri értelemben vett, performatív módon működő diskurzus szintjén. Itt a diszkurzus olyan társadalmi gyakorlat, amely adott hatalmi viszonyok erőterében a kimondás, megnevezés által hoz létre valami mást. Ez a diszkurzus általi konstituálódás tulajdonképpen a performatív ismétlődés, citálás folyamata: „a performativitást nem egyetlen és szándékos »cselekedetként« kell elgondolni, hanem egyfajta ismétlődő és felidézhető gyakorlatként, amely révén a diskurzus létrehozza az általa megnevezett effektusokat” (Butler 2005, 16). A szexizmust is a performatív ismétlődés folyamatának egy eseteként kell tekintenünk.

Mivel a diszkurzusok kulcsszerepet játszanak a mind a női, mind a férfi identitások konstituálódásában/artikulációjában és folyamatos alakulásában, s mivel a diskurzusok a hatalmi pozíciókért és erőforrásokért folyó harc terepei, ezért fontos, hogy megvizsgáljuk azokat a diszkurzív gyakorlatokat, amelyeken keresztül létrehozzák és működtetik a nőkkel azonosított tevékenységekhez kapcsolódó lealacsonyító és trivializáló beszédmódokat, azaz a szexista diskurzusokat. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a szexista beszédmód nemcsak ‘hallható’ formában jelentkezhet: Mills megkülönbözteti egymástól a nyílt (vagy direkt) és a burkolt (vagy indirekt) módon artikulálódó szexizmust. A nyíltan szexista beszédmód egyértelműen kimutatható az olyan nyelvi jelölők vagy előfeltevések használatán keresztül, amelyek történetileg a nőkkel kapcsolatos diszkriminatív véleményekkel azonosítódtak, és amelyek a férfiakhoz képest a nőket mint alacsonyabb rendűek csoportját láttatják (Mills 2008, 11).

Szexizmusnak az olyan hátrányos megkülönböztetést nevezzük, amelynek alapja az illetőnek az egyik nemhez való (feltételezett) tartozása. A szexizmus elméletileg lehet nő- és férfiellenesség, a mindennapi életben azonban a nőellenességgel jóval gyakrabban találkozunk. […] A szexizmus szociálpszichológiai szempontból hasonlóan működik, mint az etnikai, vallási hovatartozás alapján kialakuló rasszizmus, illetve a szexuális preferenciákon alapuló gyűlölködés, a homofóbia. Alapja egy érzelmi-értelmi elemeket tartalmazó negatív attitűd az adott csoporttal szemben. Ezek alapján sértegetik, különböztetik meg hátrányosan, sőt, támadják meg a csoport tagjait. A negatív beállítódás által motivált cselekvések tovább erősítik az előítéletet. Ennek az az egyik oka, hogy a hasonlóan gondolkodó társakkal végrehajtott tevékenység közöttük csoportképző és motiváló erőként hat. A szőke nős vicceket mesélő, kolléganőknek jól »beszóló« férfi kollektíva jól érzi magát együtt, viccesnek tartják magukat, ez pedig tovább erősíti előítéleteiket. (Huszár 2009, 95)

Az amerikai és angol feminizmus második hullámának egyik legfontosabb célkitűzése az 1970-es években éppen ennek a nyílt szexizmusnak a felszámolása volt; a küzdelem pedig annyiban eredményesnek bizonyult, hogy a 2000-es évekre stigmatizálódott ez a fajta nyíltan diszkriminatív, offenzív és degradáló beszédmód a legtöbb nyelvhasználó körében. A nyíltan szexista beszédmód megbélyegzése azonban utat adott a burkolt szexizmus használatának. Ezt a fajta burkoltan működő, de ettől függetlenül a nők szempontjából nem kevésbé diszkriminatív nyelvhasználatot előszeretettel alkalmazzák különféle sajtóorgánumok, rádiós és televíziós műsorok.

Ennek a burkolt, a diskurzus szintjén folyó szexista beszédmódnak az egyik eklatáns példája az Élet és Irodalom hasábjain 2003-ban lezajlott, ridikül-vitaként elhíresült írói szócsata, amely kiváló lehetőséget ad egy žižeki szimptómális, kritikai olvasatra: ennek a kritikai olvasatnak a célja a ‘hivatalos’ szöveg töréseibe, botlásaiba, ürességeibe, el- és kiszólásaiba nézve felfejteni a szövegnek önmaga előtt elfedett, eltagadott patriarchális elfogultságait (Žižek 1994, 10). Hiszen, ahogy arról P. Balogh Andrea is ír, „jelenleg is egy férfi-orientált, a nemek közötti viszonyokat hierarchikusan elrendező nemi ideológia mentén alakulnak az esztétikai normák, és a hivatalosan elismert értelmezési eljárások” (P. Balogh, 2005, 81). Az ÉS-vitán belül kimutatható elfogultságok, előítéletek, se nem semleges, se nem tárgyilagos értékítéletek egyrészt vonatkoznak a feminista irodalomkritikára, másrészt az írónők és női irodalomkritikusok nyilvános megszólalási lehetőségeire, harmadrészt pedig az irodalom- és kultúrapolitika egyértelműen beazonosítható kétosztatú nemi kódrendszerére.[2]

A ridikül-vitaként emlegetett cikkváltást[3] Németh Gábor Ex Librise indította el, amely az Élet és Irodalom szokásaihoz híven négy könyv (Bódis Kriszta, Kemény vaj; Erdős Virág, Másmilyen mesék; Esze Dóra, Bodzagőz; Nagy Gabriella, Idegen) kisrecenzióját tartalmazza, egy ötödik könyvet választva kiindulópont vagy keret gyanánt (Németh 2003a, 23). A keret a 2003-as könyvhéten frissen megjelent Egytucat. Kortárs magyar írók női szemmel című tanulmánykötet, melyben női irodalomkritikusok írnak férfi írók (ami sajnos tautológiának tűnik így két szóban írva) műveiről (Dánél, Keresztury & Kőrösi 2003). A szerkesztők saját bevallott célkitűzése szerint a kötet arra tesz kísérletet, hogy – nagyobb teret adva női irodalomkritikusoknak – változást generáljanak a magyar irodalom genderszempontból egysíkú terepén.[4] Németh Gábor, előbb meglepődve azon, hogy „a szerkesztők szerint az író szó eleve hímnemű”, indokolatlannak, illegitimnek ítéli a szöveggyűjtemény szerkesztői elvét, melyet háromszorosan is diszkreditál. Egyrészt azért, mivel szerinte nem „életszerű” az, hogy a „magyar nyelvű irodalomkritikai és -elméleti diskurzust […] leuralták a macsók”, effajta „emancipatorikus törekvésről” – vagyis hogy a „csajok” falanxot csináljanak – szó sem lehet. Másrészt, mivel a szöveggyűjteményben szereplő szerzők közül csak hárman képviselik a feminista irodalomkritikát – vagyis csak három „virtigli feminista” volt kapható egy effajta vállalkozásra –, hiábavaló nekik könyvet szerkeszteni. Harmadrészt pedig azért, mert a nők nem „olyan szexi” módon írnak férfiakról, mint ahogy azt férfiként el lehetne várni – ráadásul Németh maga se fért bele a tucatba, noha ő is kortárs író.[5] Így Németh Gábor – minden bizonnyal pusztán a tartalomjegyzék és a szerkesztői előszó alapján – úgy dönt, hogy egy (csaknem) feminista próbálkozás miatti kritikusi felháborodottságát(?), irritáltságát(?) lenyugtatandó, „a könyvet büntiből egérpadnak [használva]” „Négyelés – Kortárs magyar nőírók férfi szemmel” alcímen megírja élete „első maszkulinista irodalomkritikáját” (Németh 2003a, 23).

Érdemes egy pillanatra megállni az Élet és Irodalom kisrecenzióit összegyűjtő „ex libris” megnevezés és Németh Gábor „maszkulinista irodalomkritikája” közötti összefüggésnél, mégpedig annak a ma már nemigen használatos gyakorlatnak a fényében, melyet hagyományosan az „ex libris” fogalom jelentett. Az ex libris megnevezés tulajdonképpen beragasztott könyvjegyet vagy pecsétet takart, melyet gyűjtők használtak a tulajdonukat képező könyvek megjelölésére. Az ÉS-beli kisrecenziók tehát „ex libris” jelölik meg azokat a könyveket, melyeket a recenzensek rövid kritikai elemzésük tárgyául, kritikájuk birtokául választanak. Az ártatlannak tűnő megjelölési aktus azonban ideológiai tartalommal megterhelt jelentést vesz magára abban a pillanatban, amikor a maszkulinista irodalomkritika égisze alatt megjelennek a pecsétek, a „hajdani »ex librisek« angyalai [...] kivont karddal, távolba mutató, intő ujjal, sötét sugaras ég alatt, roskadozva a súlyos tartalmaktól” (Erdély 1995, 103). Németh Gábor „Négyelés – Kortárs magyar nőírók férfi szemmel” alcímmel megjelölt maszkulinista irodalomkritikája nem egyszerűen megjelöli, hanem lényegében megbélyegzi, billoggal látja el az általa kiválasztott négy könyvet, és ezzel együtt a négy írónőt – s voltaképpen a női irodalom egészét – is: az Erdély Miklós által megidézett hajdani „ex librisek” pecsét-angyalainak kivont kardja, intő ujja azokra a sötét és súlyos fallocentrikus hagyomány-tartalmakra mutat vissza, retorikailag azokat a hagyomány-tartalmakat állítja ismét helyre, melyek az egyetemes emberi tapasztalatról szóló irodalom védőpajzsa alatt, a patriarchális értékrendszer védelmében mindig is megtagadták az irodalmi (vagy bármilyen művészeti) létet a női alkotóktól.

Németh Gábor írását Bán Zsófia A modor mint generátor címmel adott válaszában „nyegle, semmitmondó, odakent, minimálisan sem argumentált [»kritikának«]” minősíti, azonban éppen az arrogáns nyeglesége és odakentsége az, ami sokat mond" (Bán 2003a, 2). Éppen ez beszél a kritikus egyértelműen szexista pozíciójáról, melyet megpróbál a sztereotip, vagyis az ismert, bevett, társadalmilag elfogadott, otthonos viccek mögé rejteni. Németh élcelődései, viccelődései – melyekben ott van a „többi kan”, a „normális hímnemű”, a „bolond nő”, és ott  vannak a „szadista stricik és perverz legények”, az intézetis „lyányok”, a „hülye férfiak” és a tiktakot bedobáló szentimentális titkárnők, de van ott még „kölcsönzött maskara”, „fincsi cucc”, friss „szájíz” és „cuki kalap” – egyértelműen kijelölik a nemekről való beszéd helyét és módját a patriarchális társadalmi szerződésben: ezt ugyanis csak triviális, elkent, komolyságot nem igénylő, de mindenképp lejárató módon lehet megtenni, és csak „női szerzők” könyvei kapcsán. Így létrejön egy olyan irodalomkritikai diszkurzív tér, amelyben az írónő definíciója egyrészről a patriarchátus-termelte sztereotípiákon keresztül, másrészről pedig a maszkulin tekintet által fetisizált női testrészeken keresztül épül fel.

Mivel „a nők az irodalmat […] csak személyesen, magukra vonatkoztatva képesek elgondolni” (Lipking 1983, idézi Menyhért 2000), a kritikus csak „olvasgatja” a könyvet komoly elemzés helyett, s ezzel a gesztussal megmutatja a „női szerzők” helyét. Hiszen a nők Németh Gábor szerint vagy szappanoperát írnak (Esze Dóra, Bodzagőz; Nagy Gabriella, Idegen), vagy világjobbító szentimentális szándékuktól vezérelve túlírják a történetet (Bódis Kriszta, Kemény vaj), vagy pusztán az a jó a könyvben (vagyis a borítóterv, az illusztráció, és „az ál-debil narráció eredetije”), amit férfiak csináltak (Erdős Virág, Másmilyen mesék). Magának a recenziónak a nyelvezete is – összefüggés nélküli mondatok és bekezdések, félbehagyott gondolatfutamok, töredezettség, egymondatos paragrafusok – élcelődés kíván lenni azon, amit a recenzens ‘női írásmódnak’ vélhet.[6] Ezen a ponton ugyanakkor Németh még egy lépéssel tovább megy, amikor a kritika záró akkordjában kijelenti, hogy szerint a női szerzők annyiban hasonlítanak csak egymásra, hogy „ha úgy hozza a szükség, a másik ajtón mennek be” (Németh 2003a, 23). Ezzel a félmondattal nem egyszerűen leredukálja az (író)nőket a testre, a biológiailag adottnak gondolt nemre, a természetre, hanem még a biologikumon belül is a testi szenny, azaz a kristevai abjekt dimenziójába utalja a nő(író)k közötti közösséget, végérvényesen kilökve őket a férfiak birodalmának számító kultúra szférájából.[7]

A legsokatmondóbb, legszexistább metafora Németh szövegében mégis a „[k]iborult a ridikül. Mégsem nevetséges” (Németh 2003a, 23). Különösen azért sokatmondó, és azért nem nevetséges, mert Németh Gábor vitabeli második megszólalásában ugyanezzel a képhasználattal zárja írását: „A ridikülért bocs. Nyilván sértő, ha ennyien haragszanak érte. […] Szomorúan teszem hozzá, mert úgyse hiszi majd el senki, az úgynevezett valóságban egyenesen imádom, ha kiborul egy ridikül” (Németh 2003b, 14). Ahogy Séllei Nóra is mondja, ezt az egyet „mindenki készséggel el is hiszi” Németh Gábornak (Séllei 2007, 138). Mert mit jelent az, ha kiborul egy ridikül? Ha csak a hétköznapi élményre gondolunk, egy retikül (ridikül) kiborulása, amiben általában benne van egy nő minden intim kelléke a rúzstól és púdertől kezdve a tamponig és betétig, nyilvános megszégyenülést, mert szexualitásának közszemlére tételét jelenti. De ha még további igazolás is szükségeltetik, a ridikül kiborulásának metaforikus jelentését még Freud is úgy ‘fordította le’, mint a női nemi szerv közszemlére tételét.[8]

Bán Zsófia már említett írásában Németh Gábor „modorát” szellemesen megidéző stílusban, bár kétségtelenül fokozott indulatokkal, egy Némethével ellentétes genderszempontú olvasatot kínál a vitát megindító recenzióhoz, és megpróbálja felhívni a figyelmet az irodalomról való beszéd diszkurzív terének férfiak által való kisajátítására, avagy Németh bántó, mert szlengszerűségével lealacsonyító szóhasználatával élve „leuralására”. Bán írása Keresztesi Józsefet is válaszra sarkallja az ÉS soron következő számában. Keresztesi tudja, Németh

mit és miért gondol a tárgyalt kötetről, nem maszatolja el a saját álláspontját.  Az Ex Libris rovat szűkre szabott terjedelmében nem könnyű feladat negatív kritikát írni, és véleményem szerint Németh Gábor ezt a feladatot példaszerűen teljesítette. Az, hogy gyakran él metaforákkal (»Kiborult a ridikül«), nem teszi pontatlanná vagy megalapozatlanná a szövegét. (Keresztesi 2003, 2)

Lehetne mondani, hogy úgy tűnik, a férfi kritikusoknak is állítaniuk kellene egy falanxot. Hiszen Keresztesi szemszögéből Németh írása csupán „tréfásan macsó hangütés”, s Bán Zsófia félreérti azt, indokolatlanul tesz indulatos feminista kirohanást ellene, mert képtelen a vita „diszkurzív”, azaz az ő macsó érvrendszerüknek megfelelő rendezésére.

Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy miként is lehet erre a burkoltan szexista beszédmódra reagálni. Jane Sunderland (2004) szerint a szexizmusra többféle válaszlehetőség is létezik. Vannak, akik számára ez a fajta beszédmód bántóan hat, mások számára ugyanakkor lehet nevetés és/vagy megerősítés (empowerment) forrása, amennyiben a szexista diskurzus folyamatában stratégiai kisajátítással felülírják az eredetileg szexista terminus vagy kifejezés jelentését (Sunderland 2004, 194). Egyet kell értenem azonban Mills-szel, amikor kétségbe vonja a Sunderland által megerősítő (empowering) hatásúnak tételezett szexista vicceken való nevetést: szerinte ugyanis a szexizmus „elkövetőjével,” a verbális agresszorral való ilyetén összekacsintás éppen azt a heteroszexista rendet tartja fenn, amely táptalajt biztosít a szexista viccek számára.[9] S mivel a viccekkel szembeni tiltakozás meglehetősen nehéz, főként, ha nem szeretnénk magunkra vállalni azt a negatív diszkurzív pozíciót, amely a burkolt szexizmus következő megoldásaként humortalan kékharisnyáknak tűntet fel. Hogy pontosan mi történik akkor, amikor egy nő visszautasítja a szexizmus összekacsintós játékában való részvételt, nagyon szépen megmutatja Keresztesi József megszólalása a vita során:

Bán Zsófia haragjában írta, amit írt, pedig ha vár egy kicsit, rákészül, biztosan találhatott volna érveket is Németh Gábor kijelentéseivel szemben. Hogy azok az érvek vajon meggyőzőek vagy kevésbé helytállóak lettek volna, sajnos, nem tudhatjuk. Bán a párbeszéd, az értelmes vita, a diskurzus lehetőségét emlegeti ugyan, de nem hajlandó megragadni ezt a lehetőséget. Ehelyett vérfagyasztóan komolyan vette Németh Gábor tréfásan macsó hangütését, és azonnali (ellen)támadásba lendült. Kis lazasággal, humorral többre mehetett volna, hiszen egy kritikus általában könnyű préda, nem nehéz egy-egy ítéletét az orra alá dörgölni. (Keresztesi 2003, 2)

Így pedig a Sunderland által megerősítő hatásúnak tételezett, de inkább egyszerűen „arcmegőrző,” ezért összekacsintó nevetés egyszerűen csak a szexizmus áldozatául veti a nőket.[10] Mills-szel egyetemben erősen „[k]ételkedhetünk abban, hogy az egyén ellen irányuló szexista viccen való nevetés valóban megerősítő hatású lenne. Úgy érezhetjük […], hogy azért kell nevetnünk a szexista vicceken, hogy ne veszítsük el tekintélyünket, hogy úgy tűnjön, ‘a fiúk közé’ tartozunk. Annak elismerése, hogy egy viccet szexistának tartunk, olyan nehéz helyzetbe hozhat, hogy az áldozat pozíciójában találjuk magunkat, ami talán szakmai státusunkkal összeegyeztethetetlennek bizonyul” (Mills 2008, 14, saját fordítás).

Amire mindez a kétkulacsosság rámutat, az a patriarchátus ideológiai rendszerében természetesnek és magától értetődőnek vett értékek ideologikus, lealacsonyító, diszkriminatív jellege, illetve a diszkurzív tér egyoldalú kisajátítása: hiszen az, hogy ki és mivel viccel, valamint hogy ez a viccelődés ki(k)nek a kárára történik, – vagy másképpen, „hogy […] ki nevet össze kivel és min,” (Bán 2003b, 14) – az természetesen hatalmi kérdés. Ahogy Kovács András Bálint is írja, szintén Németh-írás okán, „[a] bensőséges és bennfentes cikizés mindig erős csoportképző és megtartó erő, mivel az összetartozást és az ellenfél kilétét evidenciának és nem argumentálandónak tekinti. A jól poentírozott glosszák és kritikák valójában egy érzületet fogalmaznak meg: mi jók vagyunk, azok meg mind hülyék vagy gazemberek” (Kovács 2003, 13-14).[11] Falcsik Mária hozzászólása egyértelműen megmutatja, hogy a nőknek (mint irodalomkritikusoknak, mint íróknak, mint nőknek) a hatalmi játéktér melyik terét kell a legkevésbé sem játékosan elfoglalniuk:

Kedves tollforgató lányok, ha már egyszer bejöttünk a pályára és lökdösődünk, ne csodálkozzunk, ha a fiúk e nagy nemi demokráciában kissé fiúsan löknek vissza. Higgyétek el, ez a (kölcsönös!) csúfolódás csak jót tehet a vérkeringésnek, de kérlek, egyikőtök se vegye oly komolyan, hogy a fiúk valami más, az ügytől független sérelmet véljenek felfedezni felháborodásotok mögött – vagy ami még rosszabb: egyszer csak eltanácstalanodjanak e téren is, mint már annyi másban, és elkezdjenek nagyon udvariasak lenni a „női írásokkal”. Mert az lesz majd a nap, amikor a nemi diszkrimináció valóban létrejön a magyar irodalomkritikában. (Falcsik 2003, 13-14)[12]

Amit pedig a ridikül-vita elemzése illusztrál, illetve megválaszol, az az a kérdés, hogy Magyarországon a 2000-es évek közepén kinek mit jelent és miért az, hogy női irodalom, illetve hogy hol a helye a nőknek (ha van egyáltalán) a hazai irodalomban? Az ÉS-vitában résztvevők közül Németh Gábor, Keresztesi József, Falcsik Mária – és bizonyos értelemben Kovács András Bálint – megszólalásai képviselik a ‘hivatalos’ beszédmódot, amely természetesnek elfogadott reprezentációkon és magától értetődőnek vett háttértudáson alapszik a nők és a férfiak világban elfoglalt és elfoglalható helyét és szerepét illetően. A ‘hivatalos’ szöveg szimptómális olvasata ugyanakkor azt mutatja, hogy a természetesnek elfogadott és magától értetődő reprezentációk és háttértudás valójában egy ideológiával átitatott reprezentáció részei – olyan ideologikus reprezentációk, amelyek az idők során ideológiától mentesnek látszó hétköznapi józan ésszé alakultak (Fairclough 1995). A szimptómális vagy kritikai olvasat pedig pontosan azokra a szimbolikus törésekre, el- és kiszólásokra mutat rá, amelyek a magyar irodalmi és közéleti diskurzus szexista előítélet-rendszerét alkotják. Az ÉS-vita alapján ugyanis elmondható, hogy a magyar diszkurzív tér elrendezése egyelőre nagyon nehezen tudja beengedni, elfogadni a patriarchális „törvény [nők általi] megszegését, a nyelv széttörését, és egy olyan sajátságos diskurzus létrehozását […], amely közelebb van a testhez, az érzelemhez és a társadalmi szerződés által elfojtott kimondhatatlanhoz” (Kristeva 1997, 342). A nőirodalom marginalizált, devalvált irodalomként kebeleződött be a patriarchális kánonba; arról a periferikus, külső peremről, ahová a rendszer pozícionálta, nagyon nehéz az elmozdulás, mivel az egyetemesnek tettetett és normatív férfi-irodalomnak szüksége van rá, hogy hozzá képest központként meghatározhassa magát.

Hogy a 2000-es évek első évtizedében még mindig lehetséges a ‘haladó’ szellemiségűnek ítélt, legolvasottabb magyar irodalmi és közéleti lapban a női írók és kritikusok vonatkozásában (vagy inkább rovására) a fent elemzett szexista metaforákhoz hasonló kifejezésekkel élni, és hogy az effajta „jópofa macsózáshoz való jogot” (Kovács 2003, 13-14) van, aki meg is védi, megmutatja, mekkora utat kell még megtennie a feminista irodalom- és kultúrakritikának ahhoz, hogy kibillenthesse a fallogocentrizmus rendszerét a saját maga teremtette hierarchiában elfoglalt, természettől fogva adottnak tekintett vezető pozíciójából.

Felhasznált irodalom

Bán, Zsófia. 2003a. „A modor mint generátor.” Élet és Irodalom 47.30: 2.

–––– 2003b. „Amit állítunk.” Élet és Irodalom 47.32: 14.

Bing, Janet. 2004. „Lesbian jokes: a reply to Christie Davies.” Humor 17.3: 323-328.

Butler, Judith. 1997. Excitable Speech: A Politics of the Performative. London & New York: Routledge.

–––– 2005. Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Ford. Barát Erzsébet & Sándor Bea. Budapest: Új Mandátum.

Cameron, Deborah. 2006. Language and Sexual Politics. London & New York: Routledge.

Dániel, Mónika, szerk. 2003. Egytucat. Kortárs magyar írók női szemmel. Budapest: JAK – Kijárat.

Erdély, Miklós. 1995. „Montázs-éhség.” A filmről. (Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák.) Válogatott írások II. Szerk. Peternák Miklós. Budapest: Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, 95-104.

Critical Discourse Analysis. The Critical Study of Language. Ed. Norman Fairclough. London & New York: Routledge.

Falcsik, Mária. 2003. „Éljen a különbség!” Élet és Irodalom 47.35: 13-14.

Freud, Sigmund. 1993. „Egy hisztéria-analízis töredéke (1905).” A Patkányember. Klinikai esettanulmányok (Sigmund Freud Művei II.). Szerk. Erős Ferenc. Budapest: Cserépfalvi Kiadó, 17-110.

Huszár, Ágnes. 2009. Bevezetés a gendernyelvészetbe. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Jókai, Mór. 1971. Kárpáthy Zoltán. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Keresztesi, József. 2003. „Mit állítunk?” Élet és Irodalom 47.31: 2.

Kiss, Noémi. 2003. „Nem is tucat ügy!” Élet és Irodalom 47.32: 14.

Kovács, András Bálint. 2003. „Cherchez la Femme!” Élet és Irodalom 47.32: 13-14.

Kristeva, Julia. 1997. „A nők ideje.” Testes könyv II. Szerk. Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s.k. & Odorics Ferenc. Szeged: Ictus & JATE Irodalomelméleti Csoport, 327-356.

Lipking, Lawrence. 1983. “Aristotle’s Sister: A Poetics of Abandonment.” Critical Inquiry 10.1: 61-81.

Menyhért, Anna. 2000. „Kaland és kánon. Feminizmus és irodalom.” Alföld 51.10: 46-52. EPA 2012. március 20. http://www.epa.hu/00000/00002/00055/menyhert10.html.

Mills, Sara. 2008. Language and Sexism. Cambridge: Cambridge University Press.

Németh, Gábor. 2003a. „Ex Libris.” Élet és Irodalom 47.27: 23.

–––– 2003b. „Ki borul?” Élet és Irodalom 47.32: 14.

P. Balogh, Andrea. 2005. „A magyarországi feminista irodalomkritika korlátjai az ezredforduló tájékán.” Spaces in Transition. Szerk. Barát Erzsébet. Szeged: JATE Press, 81-92.

Séllei, Nóra, szerk., bev., ford. 2006. A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Séllei, Nóra. 2007. Mért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most. Debrecen: DEENK Kossuth Egyetemi Kiadó.

Sunderland, Jane. 2004. Gendered Discourses. London: Palgrave Macmillan.

Szegedy-Maszák, Mihály. 2008. „A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban.” Megértés, fordítás, kánon. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Pozsony: Kalligram, 183-201.

Žižek, Slavoj. 1994. „Introduction. The Spectre of Ideology.” Mapping Ideology. Ed. Slavoj Žižek. London & New York: Verso, 1-33.