irodalom / gondolat
2019. 12. 04.
A tenger beúszott Velencébe. Aztán végigfeküdt az összes ház földszintjének padlóján, maga alá gyűrte az összes járdát, eltorlaszolta az ajtókat. Se ki, se be.
2019. 12. 01.
Octavia Butler eredetileg 1987-ben megjelent sci-fijében, a Hajnalban egy katasztrófát követően az emberiség fennmaradt része egy idegen fajjal, az oankálikkal találja szembe magát. A főként génkereskedelemmel foglalkozó idegenek az űrhajójukra mentik a kevés számú túlélőt. Céljuk az emberi és az oankáli gének egyesítése, aminek következtében nem csupán az oankáli génállomány fejlődhetne tovább, de az emberi is, amely így sokkal egészségesebb és ellenállóbb lenne, mint korábban. A kérdések, amelyek az űrbéli laboratóriumban felmerülnek, nem ismeretlenek korunk földlakói számára sem. Meddig ember még az ember, és milyen genetikai vagy technológiai beavatkozás következtében azonosítja már saját magát is Másként? Vagy létezik olyan Másik, amelyet nem zárnánk ki az érvényes kategóriák közül, ugyanakkor a saját képünkre se formálunk, megtartva lényegi Másságában? Bartha Ádám a huszonegyedikben.
2019. 11. 29.
Ez az írás akár lehetne egy tényféltáró anyag is. A múltban történt komoly dolgokra deríthetnék fényt. Leránthatnám a leplet valamiről vagy valakiről, hogy aztán a közvélemény elé tárhassam bűnös, sötét, illegális, erkölcstelen ügyek hátterét. Nyilván nagy meló egy ilyen. Abszolút fáradtságos munka lenne. Lehet, hogy bele is izzadnék. Ma azonban az előbbiekben felsorolt nehézségek ellenére is úgy döntöttem, hogy tényfeltárok, és bemutatom a világon valószínűleg a legtöbb embert érintő csalást: a testnevelés órák elején kötelező bemelegítő körök lecsalását.
2019. 11. 28.
Megneszelte az Isten, hogy Budapesten átnevezték a Moszkva teret, ráadásul még át is építették, észbe is kapott, hogy most már ideje lenne személyesen tiszteletét tennie, úgyis meglehetősen rég járt erre.
2019. 11. 05.
Szeretnék már egy ideje elmesélni, bevallani valamit, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy sikerül átadnom, ahogyan az a szívem szerint legjobb volna. Nyíltan, őszintén, mélyről, meztelenül, leplezetlenül beszélni dolgokról, ez az amire mindig a leginkább törekedni szerettem volna, és ebbe, jellegénél fogva, óhatatlanul beszivároghat-betülekedhet valami, ami bizonyos szögből nézve agresszíven, nagyképűen, érzéketlenül hat. De szeretném előre leszögezni, hogy mindezen, és amúgy is, végig, a szeretetet igyekszem átvonultatni, annak banalitásával, kegyetlenségével, puhaságával, mindenével együtt. Szóval. Mély levegő.
2019. 10. 31.
Körülbelül négy- vagy ötéves lehettem, amikor a bátyám a nappaliban ülve az első generációs Nintendoval (NES) ismerkedett. A Duck Hunt (1984) című kultikus, fénypisztolyos (NES Zapper) játékkal játszott, amelyben ugye az a rettentően idegesítő, röhögő vadászkutya gúnyolja ki az embert, ha nem sikerül teljesítenie egy szintet. Pontosan emlékszem arra a pillanatra is, amikor, látva, hogy a bátyám vesztésre áll, felkaptam valahonnan egy ötforintost, és bedobtam a gépbe. Az általam addig ismert játékokba ugyanis pénzt kellett dobni, hogy működjenek. Sajnos azt nem tudtam, hogy az otthoni konzolok nem így működtek, és a „pénzbedobó nyílás” valójában a hűtőrács volt. Abban a pillanatban ment tönkre az egész: valahol itt és ekkor indult a gamer-karrierem – Fejes Richárd a huszonegyedikben.
2019. 10. 31.
Már a forró nyári hajtásban megfogadom, hogy ősszel lelépek és valami alig ismert északi szigeten kifújatom a széllel a fejemből a felgyülemlett kénes gőzöket. Szerencsére végre tartom magam a fogadalmamhoz és repjegyet veszek, végül Hollandiába. A Google Mapsen ugyanis kiszúrom Vlieland szigetét; büszke homokdűnék, pampafű-szerű növényzet és rengeteg hullám. Pont olyanok, amilyeneket olyan szelek hajtanak, amire a fejemnek most szüksége van. Sajnos későn reagálok, az alig lakott szigeten már nincs szabad szállás, így marad a déli szomszédja, Texel szigete.
2019. 10. 30.
És akkor beleköszörült a reggel az ötletbe. És ültem a virradó ablakok mögött zölden, tétlenül. Székemen, asztalomnál. Feladattal, dolgozhatatlanul. Hát fölálltam és átültem a trónra, és kipakoltam azt, mi lényegem, mit magamból adhatok. Aztán lezuhanyoztam, és kisétáltam a rozsdásodó szeptembervégbe dolgozni. Munkából munkába. Erre azt mondja K, hogy most kellene elválasztani a májat a szartól, az irodalmat a valóságtól. Elbizonytalanodom. Mondd csak, K, mi a különbség miközöttünk?
2019. 10. 04.
Megyek egy tüntetésre, mi, utasok fogunk tiltakozni a MÁV ellen, mert szar. Amióta egyszer egy bliccelőt alakítottam a Máv-Start Zrt. egyik plakátján, komolyan veszem az ilyesmit és kíváncsi vagyok, mire képes a normális szolgáltatásra vágyó utazóközönség. A Keletinél a troli forgalmi okok miatt nem tud beállni a megállójába, ami kész mázli, mert leszállás után egyből megpillantom ezt a hálóban vergődő tengeri halat.
2019. 10. 01.
Ugyanolyan lendülettel ér véget a nyár, mint mindig, mint amilyennel kezdődött, ugyanolyan váratlanul és vállvonogatva. Augusztus végén még itt ez a vízből kinőtt fa, és visszanézve eszembe jut, mit csinálhat most vajon? Ennyire kapcsolódni csak a biztos pont kérdésköréhez, hogy egy sziget mellett, néhány méterre a betonozott parttól, kinyúlsz a Márvány-tengerből, egészen jó lehet. Vagyishogy egészen jó. Nem tudni, melyik országhoz, földrészhez tartozol igazán, csak egy folyton változó víztömeg határoz meg, mint mindannyiunkat.
