Cseh és dokumentarizmus? E két fogalom összefonódása már a cseh(szlovák) filmtörténet kezdetétől sajátos képződményt jelentett (lásd Miloš Forman dokumentarista stílusú szatíráit). A kelet-európai tekintélyelvű és bürokratikus rendszerekben a valóság egészen más formát ölt, mint Nyugat-Európában. Ez nemcsak a közeghez képest azért demokratikus hagyományokkal sokkal inkább rendelkező Csehország (1918 és 1938 között az államforma köztársaság), de Magyarország és Románia filmművészetén is látszik. A csehes „kisrealizmus” Franz Kafka, Jaroslav Hašek vagy Bohumil Hrabal regényeiben mindig is a szatirikussal, a groteszkkel vagy az abszurddal fonódott össze. Egy olyan világban ez nem is lehet másképp, ahol a paternalizmus a társadalom bevett gyakorlatai közé tartozik, vagy ahol az egyén az átláthatatlan politikai játszmák közepette bármilyen képtelen szituációba belekerülhet. A Doc Alliance „A nevem oroszlán. Cseh oroszlán” című eseményének dokumentumfilmjeiben is bőven van ebből az életérzésből, mely úgy látszik, a rendszerváltás után sem tűnt el a társadalomból. Legfeljebb a hangvétel sokkal melankolikusabb, mint Kafka, Evald Schorm vagy Jiří Menzel műveiben.

A Cseh Oroszlán-díjat, illetve díjakat több kategóriában osztják ki Csehország és Szlovákia különválása óta, 1994-től. A régi Magyar Filmszemléhez (vagy a mostani Magyar Filmhéthez) hasonló ceremónián az előző évben készült játék- és dokumentumfilmeknek osztják ki a kitüntetéseket. Az Oscar-gáláról is ismert kategóriák mellett érdekes csoportot képez a „Legnépszerűbb film”, mely bizonyára jól láthatóvá teszi a zsűri és a nagyközönség ízlése közti kontrasztot. A zsűri tagjai egyébként a Cseh Film- és Televízió Akadémia (ČFTA) berkeiből kerülnek ki. A nevezés feltétele pedig, hogy legalább koprodukciós partnerként vegyen részt cseh filmstúdió a jelölt mű gyártásában. A győztesek listája e hét szombaton (március 5.) lesz kihirdetve, és a cseh és szlovák tévén élőben fognak az eseményről közvetíteni.

A Doc Alliance tehát weboldalán ezen esemény alkalmából teszi elérhetővé két hétre (február 29-től március 13-ig) az öt nevezett dokumentumfilmet, melyek közül négyet sajnos csak és kizárólag a cseh és szlovák felhasználók tudnak megtekinteni. Jóllehet, szerencsére a DAFilms a legizgalmasabbat, a cseh-szlovák koprodukcióban készült Opři žebřík o nebet (’Támassz egy létrát a Mennyországnak’, 2014) választotta ki, mely egy szlovákiai kisfaluban tevékenykedő „harmadikutas” papot követ pár éven keresztül, aki az intézményes egyházzal szembehelyezkedve krisztusi módon szegényeket, elesetteket, alkoholistákat stb. fogad be és gondoz.

De azért vessünk egy pillantást a felhozatal másik négy tagjára is, melyeket reméljük, azért a jövőben mi is megtekinthetünk majd. A Brabenec evangéliuma (Evangelium podle Brabence, 2014) Renata Kalenská újságírónő interjúskötetének egyik alanyát követi, aki egy igazi különc hippi, polgári nevén Vratislav Brabenec. A leírás szerint a férfinek igen határozott és egyedi elképzelései vannak a világról, mert szerinte a boldogság egyenlő a butasággal. A kézikamerával rögzített spontán beszélgetések izgalmasak lehetnek Miroslav Janek művében, főleg, ha belegondolunk, hogy Brabenec állítása nem is akkora marhaság. Hiszen társadalomkutatók is kimutatták, hogy például a felső-középosztályba tartozók általában érzéketlenné válnak a társadalmi problémákkal kapcsolatban, a jobb anyagi lét egyben közönyt is jelenthet. Az elégedettség, a boldogság csak szubjektív tapasztalat, és bizonyos szintű reflektálatlanságot szimbolizál az objektív világgal szemben. Már ha elfogadjuk, hogy saját tapasztalatainkon kívül létezik más is. Amennyiben ezt az objektivitást más-más szubjektum, egyén egyedi világpercepcióinak összességeként értelmezzük, akkor létezik. És ebben az értelemben aki boldog, az saját világával van csak elfoglalva, míg a más boldogtalansága nem érdekli, kizárja a többi szubjektumot az életéből. Tekintve, hogy a világ és a társadalom problémáit a hosszútávú jövő szempontjából sem szabadna félvállról venni (hiszen a felsőosztály jólétének alapja többek között az alsóosztály elégedettsége), valóban a boldogtalanság jelenti a „butaság”, vagyis inkább a tudatlanság, az eszképizmus elkerülésének egyik módját.

Rendkívül érdekes dokumentumfilmnek tűnik a Mallory, Helena Třeštíková 2015-ben bemutatott alkotása, mely részint a rendezőnő korábbi time-lapse technikával forgatott dokujainak szellemiségét követi, részint pedig Richard Linklater Sráckorának ötletét juttatja eszünkbe. Avagy címszereplőjét, Malloryt 13 éven keresztül követi. Mallory pedig ugyanolyan problémás nő, mint a Támassz egy létrát a Mennyországnak egyénei, minthogy drogügyletekbe keveredett, az utcán élt, és kisfia miatt is megpróbál jó útra térni. Třeštíková tehát a társadalom peremén élőkről forgatott ezúttal is, és arra kíváncsi, hogy a reménytelennek tűnő élettörténet tud-e ennek ellenére mégis pozitív irányú fordulatot venni.

A másik két doku nem annyira társadalmi problémákról, hanem a művészetről, az alkotásról szól. A Filmový dobrodruh Karel Zeman (’Karel Zeman filmkalandor’, 2015) a legendás, csak „cseh Méliés”-ként emlegetett trükkmester és animátor életéről, illetve arról a kísérletről mesél, melynek során kortárs animációs filmtanoncok Zeman legelképesztőbb trükkjeit próbálják reprodukálni természetesen nem CGI, hanem korabeli technológiákkal.

A Vlna vs. břeh (’Hullám a parttal szemben’, 2014) pedig az 1980-as évek elején induló szlovák fotóművészeti újhullámot eleveníti fel. A mozgalomhoz tartozó művészek, mint Miro Švolík, Rudo Prekop, Jano Pavlík, Vasil Stanko, Peter Župník, Tono Stano és Kamil Varga szembehelyezkedtek az akkor már erjedő szocialista rendszer normatíváival, és egészen új hangot, látásmódot képviseltek. Ars poeticájukat Kamil Varga foglalta össze legérzékletesebben: „Technika? Nem érdekel. Tökmindegy. Nem probléma, ha nincs valami fókuszban, csak legyen benne érzelem és atmoszféra”. Martin Štrba, miként Wim Wenders A föld sója című dokuja, az újhullámosok képeit helyezi főszerepbe, és ezekkel kívánja felkelteni az újhullám ironikus, játékos, friss, fiatalos hangnemváltását a rendszerváltás előtti években.

S végül kicsit időzzünk el a régiónkban is elérhető filmnél, a Támassz egy létrát a Mennyországnak című dokunál. Jana Ševčíková, a rendezőnő a Prágai Filmakadémián tanult, és már kezdettől rendkívül érzékeny a térség társadalmát érintő problémákra, műveiben (Jakub, A tavasz rítusai, Gyumri) a margóra szorult, peremvidéken élő kitaszítottak, sokszor etnikai kisebbségekhez tartozó egyének életét térképezi fel. A Támassz egy létrát a Mennyországnak (a továbbiakban röviden: Támassz) is ezt a hagyományt viszi tovább, és egy szlovákiai, a Tátra csúcsai közt eldugott kis falu, Žakovce (Izsákfalva) község mindennapjaiba folyik bele.

Jana Ševčíková művének kvázi főszereplője egy Assissi Szent Ferencre, vagy még inkább Néri Szent Fülöpre emlékeztető vidéki pap, Marián Kuffa, aki az utóbbi húsz évben a helyi plébániából gyakorlatilag szociális menhelyet csinált. Ide a társadalom legaljáról hoz be „elveszett lelkeket”, akikkel vagy az élet babrált ki, vagy saját életüket tették tönkre az alkohollal, droggal, kicsapongó szexuális életmódjukkal (van egy lány, akinek szifilisze van / volt). Vagyis olyan egyének, akiket a társadalom eredendően megvet, és a kötelező ellátásában részesítő szociális intézmények (kórházak, menhelyek, rehabilitációs központok stb.) is inkább embertelen módon, cinikus közönnyel kezelnek pusztán hivatali kötelezettségből. Marián Kuffa viszont egészen más „szolgáltatást” nyújt, jóllehet, maga a pap sem feddhetetlen, a Támassz azért elő-előhozza hibáit (erről később).

De miért is citáltam Assissi Szent Ferenc és Néri Szent Fülöp példáit? Ehhez kicsit elevenítsük fel, kik is voltak ezek a szentté avatott reformerek. Assissi Szent Ferenc a keresztes háborúk és az invesztitúra harc idején élt, nemesi családba született, ám a háborúból hazatérve állítólag megcsömörlött és megtért, majd gyakorlatilag koldusként megpróbálta alulról megreformálni az egyházat (életéről Franco Zefirelli készített filmet, de bizarr módon az ellentmondásos, nagyvilági életet élő Mickey Rourke is eljátszotta a szentet). Assissi egyszerűen példát akart mutatni a krisztusi elvektől nagyon messzire került középkori egyháznak (a pápaság intézménye például ekkorra korrumpálódott fekete misék, kapzsiság és egyéb perverziók miatt), és azt hirdette, hogy a koldusok, szegények, betegek stb. felkarolásával kell visszatérni a jézusi elvekhez. Avagy nem a formális szertartások és a papi prédikáció, hanem a bibliai dogmák gyakorlatba ültetése kellene, hogy legyen a katolicizmus célja.

A pár évszázaddal később tevékenykedő, szintén olasz Néri Szent Fülöpöt ugyanezek az eszmék vezérelték, csak ő sokkal kisebb volumenű, bár nem kevésbé nemes feladatot tűzött ki maga elé. Néri Fülöpöt a gyermekek megmentőjének is tartják, mert rengeteg árvát karolt fel olyan áron, hogy még a hivatalos egyházzal is szembehelyezkedett. Azaz számára pont a bűnösnek tartott csavargók jó útra térítése volt a fontos. Az eredeti evangéliumi örömhírhez igazodva nem azt hirdette, hogy a bűnösök el fognak kárhozni, hanem azt, hogy Isten nyitott a megbocsátásra. Néri Szent Fülöp azt szerette volna elérni, hogy Istent és az eltévelyedetteket, bűnözőket, prostituáltakat, utcagyerekeket stb. újra összehozza. (Egyébként róla is készült film Legyetek jók, ha tudtok! címmel.)

Nos, Marián Kuffa, a „szlovák Néri Szent Fülöp” is egy ilyen pap, aki bevallása szerint szembeszáll a püspökséggel is azért, hogy a történet másik főszereplőit, az alkoholistákat, a drogosokat, a hajléktalanokat gondozhassa, és a helyes útra terelje. „Sokszor nem papnak, hanem banditának érzem magam” – vallja Marián atya, és bizony már e mondatában is elég sok kritika fogalmazódik meg a kortárs (katolikus) egyházzal szemben. Mert bár nyilvánvalóan nem mérhető össze a középkori züllött egyház és a mai keresztény felekezetek, de általában igaz, hogy a rendszerváltás óta itt, Kelet-Európában is érzékelhető, hogy a katolikus egyház újabb válságkorszakba lépett. A pedofil papok, a szexuális bántalmazások csak a jéghegy csúcsai, de az I. Ferenc pápa által meghozott reformok és az ortodoxok feszültsége tapintható, összeesküvés-elméletek terjednek XVI. Benedek pápa lemondásával kapcsolatban, s például a menekültbotrány keltette konfliktusok, az egyes régiók érsekei és a katolikus egyházfő ellentétes álláspontjai is rávilágítanak az egyházi hierarchia alapvető problémáira. Nem beszélve arról, hogy az Assissi Szent Ferencet példaképének választó argentin pápa megválasztása óta ismét porondon van a papi szolgálat és a családalapítás kibékíthetetlensége, melyet Marián is felvet a Támassz-ban. Marián atya arról vall, hogy benne is dolgozik a feszültség: családi értékekről, heteroszexuális kapcsolatról prédikál, ám akármennyire is vágyik a házasságra, mégsem tapasztalhatja meg, ahogy az apaságot sem.

Tehát Marián atya is afféle alulról jövő reformer, aki a botrányokkal és feszültségekkel teli túlbürokratizált egyháznak példát mutat. Jana Ševčíková dokuja emlékeztet arra, hogy mi is az egyház eredeti küldetése, szerepvállalása. Marián Kuffa arról beszél híveinek és a nézőknek is, hogy bár „a halál nem egy pont, hanem csak egy vessző”, avagy a földi tetteknek következményei lesznek, viszont a bűnösök számára van esély. Sőt, mint álltja, őt a bűnösök érdeklik igazából, mert a bibliai Tamás apostol vagy Pál apostol is kételkedők voltak, mégis Isten megtalálta hozzájuk az utat, és képesek voltak visszaszerezni hitüket, illetve elindulni egy másik, pozitív irányba az életben.

Jana Ševčíková műve így azért is remek dokumentumfilm, mert Marián atya és felkaroltjainak követésével egyfelől reményt is ad azoknak, akik a társadalom peremén egyensúlyoznak lét és nemlét határán, másfelől viszont nagyon hiteles társadalomképet is fest mind az egyházról, mind pedig Szlovákiáról. Néhány városi felvételt leszámítva a rendezőnő megmarad a kisfalusi közegnél, és pusztán a pap és „betegei” életképeit mutatja be, mégis olyan gondolatok jutnak eszünkbe az interjúk közben és a visszatérésért küzdő embereket elnézve, melyek alapvetően kérdőjelezik meg a társadalmi-politikai rendszert.

Hiszen eszünkbe juthat, hogy ezek az idős és fiatal egyének miért nyúlnak az alkoholhoz és a droghoz? Ezek a tudatmódosító szerek dominálnak az önállóságukat vesztett nyomorultak mindennapjaiban, még akár a „talpra állás” után is (sok a visszaeső ugyanis). Ám sok esetben a drog vagy a szexuális kicsapongás, mint az a beszélgetésekből kiderül, valaminek az eredménye. Néhányan meg is tudják fogalmazni, hogy az alkoholizmus vagy a droghasználat csak tünet, de ezek valójából reakciók az igazi „betegségre". Vagyis egy ördögi kör rajzolódik ki a Támassz-ban: az eleve nyomorultak használják a tudatmódosító szereket a valóság kizárására, ám ezek csak átmeneti megoldást biztosítanak. Sőt megoldást egyáltalán nem, inkább egyre mélyebbre taszítják áldozataikat a nyomorban. Így az egyenlőtlen társadalmi körülmények, a múltbeli traumák kitermelik az alkoholizmust és a drogfüggőséget, melyek viszont csak fokozzák a kitaszítottság érzését és állapotát.

S bizony azért annak ellenére, hogy Marián atya nemes feladatot végez, néhány egyén válaszait tekintve harca szélmalomharcnak tűnik. Éles kontraszt rajzolódik ki az egyházi tanítások örömhíre, egyszerű boldogságmítosza és a valóság káosza, reménytelensége, komplexitása között. Egy hajléktalan férfi például azzal megy el, hogy hét évig az utcán élt, ezután is kibír hét évet, mert változni nem fog, mivel – mint mondja – „még negyvenévesen is hülye vagyok, mint a segg”. S a film végén megszólaló pár elmélkedése is inkább pesszimista jövőképről árulkodik.

Azaz azt látjuk, hogy a karitatív tevékenység csak ideig-óráig kínál megoldást – ezek az emberek viszont „halálos betegek". Mármint nem testi, nem is feltétlenül lelki, hanem egzisztenciális értelemben. Egyszerűen hiába van meg bennük az elhatározás, mint azt Jana Ševčíková műve is megmutatja, illetve érzékelteti, a társadalmi közeg sokkal erősebb, mint ezek a nyomorultak. Avagy abban a kis tátrai faluban lehet, hogy működik Marián atya idealizmusa, de nélküle, ezen az idilli kis környéken kívül a csodák és Néri Szent Fülöp mitikus világa, „mágikus realizmusa” sajnos nem léteznek már. Persze az atya mindenkit visszavár, de a szereplők is érzik, hogy ez nem megoldás, hanem ugyanúgy tüneti kezelés, mint a drogszívás vagy -lövés. Míg a menhelyen vannak, reményt kapnak, de a rideg valóság ezt elveszi tőlük.

Tehát a Támassz a rekonstrukció és a dekonstrukció dinamikája szerint szerveződik, igyekszik megmutatni a dolgok színét és fonákját is. S amennyire pozitív figurának mutatja be Marián atyát nemes tevékenységében, van egy epizód, mely azért árnyalja a papfigurát, és megmutatja, hogy ő is egy intézmény terméke, mint gondozottjai. Van ugyanis egy lány, akit gyerekkorában molesztáltak, volt pár súlyos betegsége, és drogproblémákkal is küzdött. Nem mellesleg pedig leszbikus, ami Marián szerint bűn, Isten ellen való. Emiatt pedig vita alakul ki a nők és az atya között. Kiütközik egy súlyos ellentmondás a pap személyében: azt állítja, a homoszexualitás bűn, és nem fogadja el az Isten az ilyen embereket, holott korábban pont arról prédikált: Isten éppen a bűnösöket várja tárt karokkal, hogy megválthassa őket. Ezzel az epizóddal pedig Jana Ševčíková dokuja nagyon frappánsan világít rá a katolikus egyház legalapvetőbb problémáira, a szexualitással és a mássággal kapcsolatos konzervativizmusra. Hiszen a lánynak ez a legkisebb „baja”, hogy leszbikus. Sőt minden egyéb más dolgai miatt inkább elítélhető lenne – de Marián emiatt perel vele. Változást sürgető képsorok ezek, melyek rámutatnak az elvileg az emberekért működő dogmák embertelenségére.

Érdemes megtekinteni Jana Ševčíková dokumentumfilmjét, mert bár formailag nem annyira kreatív (klasszikus „beszélőfejes” dokuról van szó), de nagyon összetett, és rengeteg tartalom van benne, nem hiába, öt éven át készült. Jól összerakott, ugyanakkor pedig természetesnek ható alkotás, mely egyaránt szól az egyház ellen és mellett, a felebaráti szeretet és a keresztényi optimizmus mellett és ellen.

Update! Az Opři žebřík o nebe (’Támassz egy létrát a Mennyországnak’) március 5-én megkapta a CFTA legjobb dokumentumfilmnek járó díját!

Opři žebřík o nebe (’Támassz egy létrát a Mennyországnak’, cseh-szlovák, 2014, 111 perc)

Rendező: Jana Ševčíková

A film megtekinthető a dafilms.com-on február 29. és március 13. között!