art&design

Egy olyan korszakban, amelyben a politikusok már nemcsak a parlamentben, de a köztereken is meg akarják nyerni az első világháborút (hogy ezzel meg nem történtté tudják stilizálni azt, amit eltörölni nem lehet), aligha lehetne aktuálisabb témát választani közönséges utcáinknál és tereinknél. Amíg az emlékezetpolitikusok azért akarnak minden lehetséges városi teret kedvelt (vagy inkább: a másik fél által utált?) politikusuk szobrával ékesíteni, mert abban a hiszemben élnek, hogy a szobor, az emlékmű mint tereptárgy formálja az arra járók tudatát, addig roppant megnyugtató az a tény, hogy a legtöbben ezeket az alkotásokat észre sem veszik.

Indaként fellógatott textilprintek, színben gazdag absztrakt képi világ,  rejtett motívumok – látványosan berendezett térrel fogadott a Pince földalatti kis terme. Elsőre fejtörést okozhatott a befogadónak, hogy miképp tapogatózzon,  vizsgálódjon a digitális nonfiguratív pacák értelmezésében, de a tárlat kiírásának elolvasása után rögtön tisztábbnak tűnt a terep, mivel sokkal érdekesebb az egyedi koncepciós folyamat, mint maguk a látványos alkotások. A tárlatot 2021. június 7-től 28-ig lehetett megtekinteni a Pincében. 

Az elmúlt évtized képzőművészeti tendenciái közül az egyik leghangsúlyosabb az ökológiai esztétika és a környezetvédelemi művészet megnyilvánulásai. Azonban mindennek gyökerekor, az 1960-as években, leginkább nem természetművészetről beszélhetünk, hanem egy grandiózus méretekhez vonzódó, galérián kívüli attitűdről, amelynek alapja a tájba való beavatkozás. A korai land art művészek a természeti elemeket és a tájat nyersanyagként, természeti médiumként használták fel – habár mai szemmel a végrehajtott változtatások környezetkárosítónak és agresszívnak tűnhetnek. Ez a természet feletti uralom azonban szorosan kapcsolódik az ember és környezetének viszonyrendszeréhez – gondoljunk csak a romantika idealizált természetfelfogására, amely eltávolít minket a természettől, tájjá redukálva azt. Ebben az érintetlen tájban már képtelenek vagyunk benne lenni, úgy látjuk, mint „természetes helyszín, egyszerre környezet, és az, amit magába foglal, egyszerre valóságos hely és annak szimulákruma, egyszerre doboz és minden tárgy, ami a dobozban van.”[1]

Amíg a világsajtó inkább a tech-óriások űrversenyére koncentrál, szinte észre sem vesszük, hogy mi, magyarok természetesen ezt a versenyt is megnyertük, méghozzá hamarabb, mint a milliárdosok, és már egy lépéssel előttük járunk. Ők még csak tesztelik az űrturizmus lehetőségét, viszont számunkra rendelkezésre áll egy űrkapszula a fővárosban, a Horizont Galériában.

Nyáresti fények a Dunán, tárlat egy hajón, artisták a parton, díjátadó a hídon. Mintha egy rendhagyó asszociációs játékba csöppentünk volna. A Cirkusz / Művészet / Alkotás című nyílt alkotóművészeti pályázat képzőművészeket kérdezett arról, mit jelent számukra a cirkusz. 289 alkotó összesen 478 cirkuszi témájú alkotással felelt a kérdésre.