„Nagybátyámnak levágták az egyik lábát, / mégsem meri senki féllábúnak nevezni, / inkább valakinek, akinek három végtagja van.” – olvassuk Szőcs Petra második verseskötetében, A gonosz falu legszebb lakóiban (Wishful thinking, 10). Végtagból három nem hangzik kevésnek, és ezzel a nagybátyánk valóságát nem másítjuk meg. Úgy folyamodunk új beállításhoz, amit a nyelv kínál fel, mint egy másik sminkhez, miközben az arc ugyanaz marad. Kérdés, persze, hogy így segítünk-e a nagybátyánkon vagy magunkon, de A gonosz falunak nem célja megtalálni a megfelelő megküzdési módokat. Inkább azt mutatja meg, mennyire élénken keressük azokat, és hogy a szorult helyzet milyen kreatívvá tehet.

Vagy azt látjuk, hogy az élet, a tudat vagy a helyek, amiket a halottunk maga mögött hagy, Szőcsnél többé-kevésbé benépesíthető ürességgel rendelkeznek. Például „fantazmagóriák” szaporodhatnak ott, ahogy Kazsimér Soma fogalmaz, de babonát is említhetünk. Omej hegyén a juhokhoz hasonló, négyfülű boyi távol tartja a félelmet, ezt érdemes tudni (Wishful thinking, 10). Az orvos pedig koncentráljon az erdőt járva, mert „ha egészséges fából készülnek a poharak, / a betegek az évgyűrűk számából jósolnak maguknak.” (A doktor, 42) Mégsem gyanakszunk arra, hogy Szőcs könyve az ehhez hasonlók jópofa gyűjteménye, igaz, furcsa lenne erre számítani a 2013-as Kétvízköz című verseskötet után.

A groteszk minőség sem olyan, hogy beérné a hanghordozás visszatérő lezserségével. A szövegek rétegzettebbek ennél, de cselesen azok. „Árokban kopasz és védtelen az ember” – ez a mondat például először cikluscím az 5. oldalon, és találgatásra biztat.  Mitikus(an gyors) hajhullás történt? Vagy csak egyetlen látószög adja magát, ahonnan kopasz(abb)nak látszunk? Hamarabb gondoltam csatornára és balesetre, mint régészeti árokra, de a 15. oldalon ugyanez a mondat akár koponyákra – a csontig kopaszságra – is vonatkozhat. A régész él, de emberi maradványok közt matat. Gyakorlatilag két soron belül csatlakozhatna közéjük mint halott. Szőcsnél ugyanis nem ritka, hogy egy rövid szövegrész nagyobb időtávot fog át, vagy hogy a tömörség jelentéstulajdonító paranoiát indít el. Ezzel együtt a kötet gyakran szórakoztat, ritkán ijesztget, bár egy-egy váratlanabb értelmezési lehetőség (nézőpontváltás) már nem csak meglepő, miután a humor kicsit elaltatott. Utóbbira képesek a hétköznapi, egészen transzparens közlések is: „Kinyitották az ablakot, pedig január volt. / Újra megfogták a kezét, pedig már kihűlt.” (Utolsó nap, 62) Így lehet, hogy átugrunk egy-két halált olvasás közben, ahogy azok sem vették észre a beálltát, akik a halott kezét megfogták, mechanikusan. Vagy éppen készülünk rá, hogy újra a halál lesz a verstéma, mert a szövegek együtt erre hangolnak? Akárhogy is, többek közt arra játszanak, hogy a befogadói szokásrendünk a szereplők viselkedéséhez kezdjen hasonlítani.

Őket általában a „kétségbeesés”, a „bizalom”, a „megerősítés” (egy-egy kulcsszó A gonosz falu első három verséből) foglalkoztatja, de nem mindig könnyű eligazodni(uk) abban, hogy melyiket szeretnék elkerülni és melyiket fokozni. „Mérges ima” (Járvány, 75) hallatszik a labirintusból, ahol választani kell egy praktikát, és a versekben általában ennek a nyomása érződik a figurákon. Ami pedig a bizalmat illeti, inkább az a kérdés, hogy milyen tevékenységnek lehet megszavazni, mint az, hogy kinek. A traumatizáltak gondolatainak dekoratív sürgés-forgása el is rejti a tanácstalanságot, de fel is hívja rá a figyelmet.

Néha olyan élmény volt követni a kontextus kitakarásának játékait, mint megtudni a gondosan kifestett alakról, akit nézek egy ideje a viktoriánus kori fényképen, hogy már nem él, bár élethűen üldögél: így állították be mint (halott) modellt. Ez valós szokás volt, és általában addig tűnnek másnak az ilyen fotók, amíg a képaláírást, a cikket nem olvassuk el. Ha megtesszük, mintha kisebb támadás érné az észlelést. De Szőcs világában a szűkszavúság kíméletessége is jelen van, amikor optikai váltásokkal találkozunk: „nem fogok benyitni, / vízmosta lépcsőház, tetején egy karácsonyfa, / vagy valaki, aki karácsonyfára emlékeztet” (Szellemidézés akaratlanul, 61). A hasonlóságot részletező érzékletesség felszámolná a humort, vagy durvítaná. Viszont ilyen zoomolást ritkán látunk, a morbid derűt inkább egy-egy határozottan jelentkező új látszószög fenyegeti, mint ennek a részletnek az utolsó sorában (Konkrétan, 12): 

Annyira konkrét, ahogy itt állunk.
Látják: sárga négyzet, kék kör.
Vagy égésnyomok. Konkrét égés nyomai.
Ez a négy szem a föld alól került elő,
áldozati ajándék egy ismeretlen istenségnek.
Annak ott a keze hiányzik:
mert konkrétan a lába volt fontos.
Mert van elég munka, amit kéz nélkül is el lehet végezni.

Ha egy katasztrófa megtörténik – ahogy a kötetben gyakran közeledik vagy bekövetkezett már –, nem mérlegel, hogy mit indokoltabb elpusztítani. De a trauma elszenvedője bevetheti az abszurditást, „visszakézből” keresve a racionalitást ott, ahol nincs. Ha elveszett egy végtag, magyarázzuk meg, miért volt felesleges. A kognitív disszonancia csökkentései mint nyelvi kísérletek visszatérő költői eszközzé válnak A gonosz faluban, többször egyszerre lesújtóan és szórakoztatóan. Hiszen félig teli (és nem félig üres) a nagybátyám pohara, ha csak egy lába hiányzik a már idézett Wishful thinkingben. És mennyi munka vár ránk kezek nélkül, akkor is, ha azokat a „szellemi munkák” legtöbbje ugyanúgy igényli, mint a „fizikaiak” (l. gépelés). De az agresszív utolsó sor azért is emlékezetes, mert hirtelen úgy tűnik, mintha a munka kedvéért lenne testünk. Vagy annak örömére, aki a csonkát is dolgoztathatja? Ő beszél? Annak a hisztérikus gyászlogikáját követjük, akiről a vers végén megtudjuk, hogy a feleségét elvesztette, így Szőcs izgalmasan ábrázolja a ventilálás kreativitását. Emiatt mind a nevetséges, mind a borzalmas arcok kirajzolódnak a kötetben, és van, hogy egyetlen fejen (Tarkómon a férfi, 64):

Fényképeken, szemből néha jól mutatok,
mert nem látszik a másik arcom,
hátul a tarkómon.
Sokszor odacelluxozom a hajam,
de hamar szabaddá teszi
lelapított ajkait, félrefújja a tincseket,
és maró szemeivel addig követi a járókelőket,
amíg be nem kanyarodnak.
Egyszer, amikor a Duna-parton sírtam,
állítólag röhögött.

A gonosz falut olvasva a kapaszkodót keresők és a kapaszkodóval mutatványozók hangját halljuk. Van, akinek mintha a kezében maradt volna, hogy játszani kezdjen vele, más mintha éppen győzködné magát arról, hogy kapaszkodót talált. Többen méltatták a Szőcs Géza emlékére írott verseket, és a talán olvasható jelekhez, a talán elrendező keretekhez fűződő emberi reményről tényleg emlékezetesen beszélnek. Például amikor felmerül, miért veszik el a mobilt a betegtől a halálos ágyon. „felébredsz valahányadik csengésre, / addig hívtunk volna, amíg fel nem ébredsz. / Semmi, semmi baja nem volt a szívednek.” (Protokoll, 71) Egy jó szívnek két okból is dobognia kell: egyrészt egészséges, másrészt a jóság nem engedi, hogy leállásával terhelje a hozzátartozókat. A lappangó érvelés meggyőző, és ha abszurd is, akkor csak a halál abszurditását tükrözi érvényesen.

Ugyanakkor a kötet erénye, hogy a gyász szituációjától viszonylag független mindennapokat szintén úgy mutatja be, mintha többé-kevésbé traumák feldolgozásával és kivédésével telnének. Itt a trauma fogalma kitágíthatónak tűnik. Maga a szabadság szintén nyomasztó lehet, ha szembesülünk vele a feldolgozás lehetőségei között válogatva. Ezért A gonosz falu legszebb lakói a megküzdési módok gazdag tárházának, a választás szabadságának a kifigurázása is. Közben pedig sikerül elkerülnie, hogy bármit közvetlenül a szerző ventilálásának olvashassunk benne. De gyakran közvetíti, milyen, amikor valaki nem nagyon tehet mást, mint hogy hallatja a hangját.