film
PRAE.HU: Hogyan született meg a Dia Filmklub ötlete?
Az elképzelés még a pécsi éveimre nyúlik vissza. Pécsen születtem, ahol Stark András pszichiáter filmklubja hosszú időn keresztül fontos szerepet töltött be a város kulturális életében. Amikor Budapestre költöztem, kerestem valami hasonlót, de nem találtam olyan filmklubot, amely a pszichoanalízist állította volna a filmértelmezés középpontjába. Ez hosszú ideig hiányként élt bennem. Aztán 2025 tavaszán a Cirko-Gejzír moziban megnéztem a KIX című dokumentumfilmet, és akkor vált számomra egyértelművé, hogy itt szeretném megvalósítani a régi elképzelésemet. Addigra úgy éreztem, hogy a szakmai hátterem, és az érdeklődésem kellő alapot ad egy önálló koncepció kidolgozásához. Megkerestem a mozit, ahol Tarján Bori kulturális menedzser nyitottan fogadta az ötletet, és 2025 októberében elindult az első évad.
Kezdettől fogva az érdekelt, hogyan kerülhet párbeszédbe a film és a pszichoanalízis. Magyar szakos diplomával is rendelkezem, de a filmhez elsősorban a pszichológia felől közelítek. Éppen ezért különösen kíváncsi vagyok arra, hogyan látják ugyanazokat az alkotásokat a filmes szakemberek. Az alcímünk – Párbeszédben a film és a pszichoanalízis – ezt a szándékot fejezi ki.
Nem szeretném, ha a filmek pusztán pszichológiai elméletek illusztrációiként jelennének meg.
A filmes oldalról olyan visszatérő vendégeink vannak, mint Dragon Zoltán vagy Margitházi Beja, a pszichoanalitikus megközelítést pedig az adott filmhez kapcsolódó kutatók és gyakorló szakemberek képviselik.
PRAE.HU: Mit jelent a Dia név?
A név tulajdonképpen spontán módon született, mégis kezdettől illett a filmklub szellemiségéhez. Az első évadban kortárs magyar rendezőnők rövidfilmjeit vetítettük, így a női név a tematikához is kapcsolódott. Ugyanakkor fontos volt, hogy a filmklub megőrizze decentrált jellegét. Bár én dolgozom ki a koncepciót, állítom össze a programot és vezetem a beszélgetéseket, a filmklub nem az én személyem köré szerveződik. Sokkal inkább olyan közös gondolkodási térként tekintek rá, amelyet a meghívott vendégek és a közönség egyaránt alakítanak.
A Dia név női minőséget is kifejez, amelyet a nyitottsággal, az érzékenységgel, a társadalmi problémák iránti fogékonysággal kapcsolok össze. A nőiséget ugyanakkor mégsem esszencialista értelemben használom, ezeket nem tekintem kizárólagosan női tulajdonságoknak. Inkább egy olyan szemléletmódot jelentenek, amely a filmklub működését is meghatározza.
PRAE.HU: Milyen szellemi műhelyek határozzák meg a gondolkodásodat?
A Pécsi Tudományegyetem Elméleti Pszichoanalízis Doktori Programjához kötődöm, emellett az Imágó Budapest pszichoanalitikus folyóirat szerkesztőbizottságának vagyok a tagja. Mindkét műhelyre jellemző az interdiszciplináris szemlélet, a filozófia, az irodalom, a film és a társadalomtudományok iránti nyitottság.
Az elméleti pszichoanalízis elsősorban gondolkodásmód, amelynek segítségével társadalmi jelenségeket, kulturális folyamatokat és művészeti alkotásokat is értelmezhetünk. Ugyanakkor a pszichoanalízist sem tekintem a társadalomtól független tudásnak. Fogalmai és elméletei adott történeti és kulturális közegben születtek, ezért magukat is érdemes kritikai vizsgálat tárgyává tenni.
A doktori programon belül különböző kutatási irányok találkoznak, a lacani pszichoanalízistől a feminista elméleteken át a vallás és a pszichoanalízis kapcsolatáig.
Az én érdeklődésem középpontjában az intimitás változó formái állnak, különösen azokban a kapcsolatokban, amelyekben a felek emberi méltóságukban egyenlők, miközben a tudás, a hatalom vagy a kapcsolaton belül elfoglalt pozíció tekintetében aszimmetria van közöttük.
PRAE.HU: Miért vált ennyire meghatározóvá a pszichológiai gondolkodás a mindennapjainkban?
Úgy gondolom, ma egy rendkívül átpszichologizált társadalomban élünk. A pszichológiai fogalmak a hétköznapi nyelv részévé váltak, és olyan kifejezések, mint a trauma, a nárcizmus vagy a kötődés, sokszor elveszítik eredeti jelentésük összetettségét. Hajlamosak vagyunk néhány pszichológiai kategória segítségével teljes életutakat, emberi kapcsolatokat vagy akár művészi teljesítményeket megmagyarázni.
Engem a pszichoanalízisben éppen az vonz, hogy nem kínál ilyen egyszerű magyarázatokat. Az ember sokszor saját magát is képes meglepni. Azt hisszük, tudjuk, mit miért teszünk, aztán kiderül, hogy a helyzet jóval bonyolultabb. Freud egyik legismertebb megfogalmazása szerint „az én nem úr a saját házában”. A tudattalan fogalma alapvetően kérdőjelezi meg azt az elképzelést, hogy önmagunk számára teljesen átláthatók lennénk.
A filmklubban ezért szeretném elkerülni, hogy a szereplők sorsát vagy az alkotók teljesítményét kizárólag feltételezett traumákból és személyiségjegyekből vezessük le.
Sokkal érdekesebbnek tartom, ha különböző értelmezési lehetőségeket vizsgálunk meg, és akár a saját előfeltevéseinket is megkérdőjelezzük.
A pszichoanalízist olykor az intimitás tudományának is nevezik, amit különösen találó megfogalmazásnak tartok. A pszichoanalitikus folyamatban a kapcsolat maga is a megismerés egyik eszközévé válik. A terapeuta és a páciens között kialakuló érzések, reakciók, áttételi és viszontáttételi folyamatok a megértés fontos forrásai. A hangsúly azon van, hogy mi történik két ember között az itt és mostban, és hogyan jelenhetnek meg ebben a kapcsolatban korábbi tapasztalatok és kapcsolati mintázatok.
PRAE.HU: Hogyan kapcsolódik mindez a dokumentumfilmhez?
Érdekes párhuzamot látok a pszichoanalízis és a dokumentumfilm történeti alakulásában, különösen a megfigyelő pozíciójának változásában.
A klasszikus pszichoanalízis egyik meghatározó eszménye a semleges, objektív analitikus volt, aki mintegy fehér vászonként működik, amelyre a páciens saját tudattalan tartalmait projektálhatja. Az analitikus személyes érzéseit és reakcióit sokáig elsősorban a folyamatot potenciálisan torzító tényezőkként kezelték. A későbbi kétszemélyes, interszubjektív megközelítésekben viszont egyre nagyobb jelentőséget kapott az analitikus saját szubjektivitása, illetve annak felismerése, hogy a terápiás helyzetet a két résztvevő együttesen alakítja.
A dokumentumfilm történetében is megfigyelhető egy hasonló elmozdulás. A dokumentumfilmes hagyomány egyik meghatározó eszménye az objektív megfigyelés volt, amelyben a rendező a valóságot rögzítő, lehetőség szerint háttérben maradó szemlélőként jelent meg.
A technológiai változások, majd a reflexív és részvételi dokumentumfilmes megközelítések előtérbe kerülésével egyre hangsúlyosabbá vált az alkotó jelenléte. A rendező már nem feltétlenül kívülálló megfigyelőként jelenik meg, hanem vállaltan részt vesz annak a helyzetnek az alakításában, amelyet filmez.
A két terület természetesen eltérő történeti és szakmai hagyományokkal rendelkezik, de a párhuzam éppen azért érdekes, mert mindkettőben felmerül a kérdés: létezhet-e egyáltalán olyan megfigyelő, aki kívül marad azon a folyamaton, amelyet megfigyel?
PRAE.HU: Az első évad tematikáját Dombai Dóra Veszélyes lehet a mozi című könyve inspirálta. Hogyan állt össze a program, és milyen tapasztalatokat szereztél?
Dombai Dóra könyvét már korábban olvastam, és amikor elkezdtem gondolkodni a filmklub tematikáján, kézenfekvőnek tűnt, hogy ebből induljak ki. A kötet kortárs magyar rendezőnők munkásságát mutatja be, filmes pályájukat és alkotásaikat elemzi. Az első évad során többek között Grosan Cristina, Horvát Lili, Kis Hajni, Szakonyi Noémi, Szilágyi Fanni és Zomborácz Virág rövidfilmjeiből válogattam.
Az egyes esteket tematikus csomópontok köré szerveztem. Foglalkoztunk a nemi szerepekkel, az idősödéssel, az anyasággal, az apa- és testvérkapcsolatokkal, a vággyal és az intimitás különböző formáival. Egy-egy alkalommal két-három rövidfilmet vetítettünk, amelyek eltérő nézőpontokból közelítettek ugyanahhoz a problémához. Dombai Dóra állandó beszélgetőtársamként vett részt az évadban.
![]()
Az egyik visszatérő kérdésem az volt, hogy beszélhetünk-e egyáltalán női filmről. A feminista filmelméleten belül is vitatott ez a kategória, hiszen könnyen olyan különbségtétellé válhat, amely újratermeli a női és férfi alkotások közötti hierarchiát. Ugyanakkor a vetített filmekben újra és újra olyan tapasztalatok jelentek meg, amelyek a női élethelyzetek történeti és társadalmi meghatározottságával függnek össze. Ilyen például a gondoskodás, az öregedés, az anyaság vagy a kapcsolati szerepek kérdése.
Nem gondolom, hogy létezne egységes női tapasztalat vagy kizárólagosan női filmes látásmód. Ugyanakkor azok a történeti és társadalmi mintázatok, amelyek hosszú időn keresztül meghatározták a női szerepeket, a művészi önkifejezésben is nyomot hagynak.
Az érdekelt, hogyan jelennek meg ezek az összefüggések az egyes rendezők nagyon különböző filmes világában.
PRAE.HU: Hogyan alakult ehhez képest a második évad koncepciója?
A második évadban egész estés magyar dokumentumfilmeket vetítünk, többnyire az elmúlt évtized alkotásaiból válogatva. Megmaradtak az első évadból azok a tematikus csomópontok, amelyek különösen foglalkoztatnak: a családi kapcsolatok, a generációkon átívelő konfliktusok, a traumák és az egyéni élettörténetek társadalmi beágyazottsága.
A koncepció kidolgozásában nagy szerepet játszottak Agnieszka Piotrowska dokumentumfilm és pszichoanalízis kapcsolatával foglalkozó munkái is.
Piotrowska elsősorban a rendező és a szereplő közötti kapcsolat pszichoanalitikus és etikai vonatkozásait vizsgálja, ami szorosan kapcsolódik a saját kutatási érdeklődésemhez.
A filmek kiválasztásánál gyakorlati szempontokat is figyelembe vettem, fontos volt, hogy az alkotások időtartama lehetővé tegye a vetítés utáni, körülbelül egyórás beszélgetést. Ugyanakkor a válogatást erősen meghatározta a saját szubjektív viszonyulásom is. Van olyan film, amely után még napokig gondolkodom valamin. Néha nem is tudom rögtön megfogalmazni, mi fogott meg benne, csak azt érzem, hogy valami nagyon nyugtalanít. Ezeket a filmeket különösen szeretem, mert olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre nekem sincsenek kész válaszaim. A filmklubban is ezekkel a kérdésekkel szeretnék foglalkozni. Érdekes módon csak a program összeállítása után vettem észre, hogy a rendezők között ismét többségben vannak a nők, noha ezúttal ez nem volt tudatos válogatási szempont.
PRAE.HU: Milyen pszichoanalitikus és etikai kérdéseket vet fel a rendező és a szereplő kapcsolata?
A dokumentumfilm egyik alapvető sajátosságának azt a feszültséget tartom, amely a valóság megfigyelése és konstruálása között keletkezik. Elméleti szinten természetesnek vesszük, hogy minden dokumentumfilm egy meghatározott nézőpontból mutatja meg a valóságot, nézőként mégis hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Figyelmünk elsősorban az ábrázolt történetre irányul, miközben háttérbe szorulnak azok a viszonyok, amelyek között a történet filmes reprezentációja létrejön.
Különösen foglalkoztat a rendező és a szereplő kapcsolata. Egy dokumentumfilm gyakran hosszú időn keresztül formálódik, az alkotó és szereplője között olyan személyes viszony jöhet létre, amely maga is hatással van a történet alakulására.
A rendező jelenléte, kérdései, reakciói, később pedig a vágás, a dramaturgiai hangsúlyok vagy akár a zenehasználat mind alakíthatják azt, hogy a néző végül milyen történettel találkozik. Ezeket a folyamatokat maga a rendező sem feltétlenül látja át teljes egészében.
A pszichoanalitikus helyzettel több ponton is párhuzamot látok. Mindkét kapcsolatban jelen van az aszimmetria. A felek önként vesznek részt a folyamatban, ugyanakkor eltérő tudással, hatalommal és lehetőségekkel rendelkeznek. A terápiában a szakember sajátos értelmezői és szakmai pozíciót foglal el, míg a dokumentumfilm esetében a rendezőnek meghatározó szerepe van abban, hogy a szereplő története milyen formában válik nyilvánossá.
Ezekben a kapcsolatokban áttételi és viszontáttételi jellegű folyamatok is megjelenhetnek. A másik emberhez való viszonyunkat korábbi kapcsolataink, vágyaink, félelmeink és elvárásaink is alakítják. A rendező például különleges felelősséget vagy megmentő szerepet tulajdoníthat önmagának, míg a szereplő azt remélheti, hogy történetének nyilvánosságra kerülése elismerést, segítséget vagy valamiféle jóvátételt hoz számára. A kapcsolat mindkét oldalán megjelenhetnek nárcisztikus fantáziák is.
A rendező és a szereplő viszonya természetesen nem azonos a terapeuta és a páciens kapcsolatával, az analógia mégis számos fontos kérdésre világíthat rá. Különösen arra, hogy milyen elvárások, tudattalan vágyak és hatalmi viszonyok alakíthatják a filmkészítés folyamatát.
Mindez komoly etikai dilemmákat is felvet. A szereplő hozzáférést enged saját életének intim, olykor sérülékeny területeihez, miközben a kész film feletti rendelkezés nagyrészt a rendező kezében marad. Éppen ezért a rendező és a szereplő kapcsolatát önmagában is érdemes az értelmezés tárgyává tenni. Ez a kapcsolat nem csupán a film létrejöttének körülménye, hanem a film jelentésének egyik alakító tényezője is.
PRAE.HU: Az idei évad filmjei közül melyeket emelnéd ki, és milyen kérdések mentén szeretnéd megközelíteni őket?
Az egyes filmekhez igyekszem olyan kérdésekkel közelíteni, amelyek a konkrét történeten túlmutatva tágabb pszichológiai és társadalmi összefüggéseket is feltárhatnak. A KIM kapcsán például a művészi alkotás és a pszichés szélsőségek kapcsolatáról gondolkodtunk és arról a kulturális elképzelésről, amely a kivételes művészi teljesítményt szinte elválaszthatatlannak tekinti az önpusztító életmódtól. Vajon milyen szerepe van ebben a művészről alkotott romantikus képzeteinknek? Az Apám lánya a családi titkok és elhallgatások működését állítja középpontba. A rendező saját, évtizedekkel korábban eltűnt nővére nyomába ered, és kutatása során olyan merev családi hiedelmekkel szembesül, amelyek az igazság feltárását is akadályozzák. A döntés egy olyan élethelyzetet mutat be, amely könnyen válhatna egy leegyszerűsítő egyházkritika vagy a cölibátusról szóló általános ítélet kiindulópontjává. Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával arra is kíváncsiak leszünk, hogyan érthető meg a történet a vallásos elköteleződés és a hívő ember saját világlátása felől, illetve milyen belső konfliktusokat idézhet elő a hivatás, a hit és a személyes vágyak összeütközése.
A Fortuna vendégei egy lottónyertes pár történetén keresztül a társadalmi mobilitás és az egzisztenciális változás kérdését veti fel. A kritikai pszichológia szempontjait is szeretném bevonni. Vajon hogyan határozza meg az ember lehetőségeit a társadalmi környezete, és elegendő-e az anyagi helyzet hirtelen megváltozása ahhoz, hogy valaki a korábbi életkörülményeit is képes legyen maga mögött hagyni?
Más alkotásokban a testvéri rivalizálás, a szülő–gyermek kapcsolat, a pszichés betegségek társadalmi megítélése vagy éppen a terápiás csoportfolyamatok kerülnek előtérbe. Bár a filmek nagyon különböző élethelyzeteket mutatnak be, az évad egészén végighúzódik a családi örökségek, a kapcsolati konfliktusok és a tudattalanul ismétlődő mintázatok kérdése.
PRAE.HU: Mi az, amit a filmklubbal a leginkább szeretnél elérni?
A pszichoanalízis rendkívül gazdag és összetett gondolkodási hagyomány, amelynek sokkal több mondanivalója van a kortárs társadalmi és kulturális jelenségekről, mint ami a róla kialakult közkeletű kép alapján feltételezhető. Szeretném, ha ebből a tágabb közönség is minél többet megismerhetne.
A filmklubban az értelmezés elsősorban közös gondolkodást jelent. Általában nagyon alaposan felkészülök a beszélgetésekre, de a legérdekesebb pillanatok sokszor akkor születnek, amikor valamelyik vendég vagy néző olyan szempontot hoz be, amire egyáltalán nem gondoltam. Ilyenkor az előre megtervezett kérdéseim egy része feleslegessé válik.
Szeretem, amikor egy beszélgetés váratlan irányt vesz, amikor a résztvevők egymás gondolataira reagálva jutnak el valahová, ahová külön-külön talán nem jutottak volna el.
Az első évad során azt tapasztaltam, hogy a közönség nagyon nyitott erre. Ugyanakkor nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a szakértők közötti beszélgetés és a nézők bevonása között. A vetített filmek gyakran érzékeny, személyesen is megérintő témákat dolgoznak fel, amelyekhez idő kell. Nem feltétlenül várható el, hogy a nézők közvetlenül a vetítés után meg tudják fogalmazni a bennük keletkező érzéseket és gondolatokat. Több olyan visszajelzést is kaptam, hogy a beszélgetések éppen abban segítenek, hogy a film által kiváltott élmények értelmezhetőbbé váljanak.
Többen kérdezték már, hogy miért nem költöztetem a filmklubot egy nagyobb befogadóképességű moziterembe. Számomra azonban a Cirko-Gejzír 50 fős terme a koncepció része. Szeretem, hogy látom a nézők arcát. Észre lehet venni, ha valaki elgondolkodik, ha valami megérinti, vagy ha éppen vitatkozna az elhangzottakkal. Nincs szükség mikrofonra, közvetlenül tudunk egymáshoz szólni. Egy nagyobb teremben ez a közelség óhatatlanul megváltozna. Egy kétszer ekkora teremben például nem egyszerűen csak dupla annyian lennénk, az már valami más minőség lenne.
Fontos számomra, hogy ne csak a filmről beszéljünk, hanem valamilyen módon egymással is kapcsolatba kerüljünk. A filmklub egyik központi kérdése az intimitás, és ennek nemcsak a filmekben, hanem a találkozások formájában is jelentősége van.


