„Éljen a művészet!” és „Ne szemetelj!” – üzenné Falcsik Mari és Rutkai Bori egy-egy űrhajóval a távolba a Könyvtárból, a vizsgaidőszak végét nyögő egyetemisták talán az átlagnál hangosabb háttérzajából. Mindkettőjüknek egyaránt fontos ugyanis az alkotás, a környezettudatos élet, a bennük élő gyermek megóvása. Ebből fakadóan gyerekirodalommal is foglalkoznak, és fognak is, teszi hozzá hamar Bori, akinek a Vacka Rádió dalait is köszönhetjük, aki a mai napig szereti a mesekönyveket, különösen azokat, amelyekben tó vagy perec szerepel. A tó mellé odaheveredni, a perecet megenni számára szinte egyenlő a valósággal. Az egy csupor tej című mesekönyve a mai napig elkíséri még álmaiban is, például amikor utoljára a tejeskannatávcsövével énekelni látta Kádár Jánost egy kórusban.

Falcsik Mari számára is fontos a gyermekkor szabadságának megőrzése, igyekszik az oda vezető átjárót épen tartani, gyerekszemét nyitva hagyni. Talán innét fakad ádáz optimizmusa is, amivel nem bírja elviselni a felesleges szomorúságot. Gyerekkorában átrajzolta a mesekönyvek rajzait, ha szomorú lett a mese vége. Ennek ellenére tízéves korában a mesekönyvek mellett mindenevő volt, kedvenc olvasmányi közé tartozott az Árvácska és Az apostol.

A meséken túl a zeneszeretet is közös bennük. Falcsik Mari korábban énekelt, de PDL többszöri kérésére sem sikerült rávenni egyikőjüket sem, hogy énekeljenek. A költőnő azonban többször mondott verset fejből, noha ő leginkább a zenével kísért versmondásban hisz –, így tudnak igazán átvivődni a gondolatok a másik ember fejébe. Hamarosan egy CD-je is megjelenik Láposi Farkas közreműködésével. A hangszerek mellett a vers zenéje különösen fontos számára. Igyekszik meghagyni őket a saját töredékességükben, központozás, írásjelek nélkül, előre dolgozva az időnek, csak a legszükségesebbet megőrizve.

Bori, miután Falcsik Mari "leköltőzte", magát még mindig inkább dalszövegírónak vallja. Mesterségét ugyan kényszerűségből választotta, mivel az óvoda után, ahol még jó Weörös Sándor verseket lehetett énekelni, elfogytak a jó dalszövegek, ezért kb. 100 éves korában, azaz 24-25 évesen írni kezdett. A dalszövegírás mellett táncol, énekel, az október végi lemezbemutató koncertjére készül, sváb faluban cigány ruhában ad elő, noha a polgárpukkasztás nála csak nagy szeretettel párosulva tud működni, emellett pedig végtelenül szerény, és még mielőtt újra bocsánatot kérne, hogy nagyképű, mert biztosan csak ő tájékozatlan a dalszövegeket illetően, Falcsik Mari kimondja helyette is, hogy az ember akkor kezd el írni, amikor hiányozni kezd valami, amit sehol sem talál meg. Ez a korszak egyébként is kedvez a költészetnek, míg a rendszerváltás előtti világ Falcsik Marit kifejezetten hátráltatta. Tudta, hogy úgysem publikálták volna, és ez, mint egy pókháló láthatatlanul körbefogta. Ennek ellenére írt és írt. Csodának érzi, hogy az a sok vers át tudta vészelni azt az időszakot, és a ’90-es években életképes, erőteljes költőként indulhatott olyan hangon megszólva, mintha már a sokadik kötetén lenne túl. A rendszerváltás volt az ő felszabadulása – mondja –, amikortól helyre zökkent az idő. Szívből sajnálja azonban azt a nyelvpusztulást, ami azóta végbement. Az emberek a rájuk szakadt szabadságot képtelenek értelmesen kitölteni. Másrészről pedig hiányzik az az értelmiségi réteg, az a felszabadult humanizmus, amely a ’60-as, ’70-es években megvolt.

Ha az ember nem akar depressziós lenni napjainkban, ahol a fiatalok szabadságvágya elkényelmesedett, a nyelv stilisztikailag romlik, a gyerekek már nem is gyerekek, a kamaszok szétcsúsznak, akkor mi marad?

Az alkotás – válaszolnak szinte egyszerre. Bori szerint minden cselekedetben meg kell találni az alkotás örömét a fogmosástól kezdve a biciklizésig. Persze ezért kőkeményen meg kell küzdeni. Falcsik Marinak az alkotás a hitről szól, nem a művészi létről. A művészet következmény. Az élet csodálatos, bár egyre többet hallani arról, hogyan lehet elrontani, ő mégsem áll be a szakadék felé tartók sorába, mert van más irány is.