A Merlin szinház kistermében rossz a levegő, ha sok ember gyűlik össze. Ráadásul most tülekedni kell a helyekért az amúgy is (szubjektiven és fizikailag is) túlzsúfolt teremben. "Hiába, a haladásért meg kell küzdeni" - mondom magamban, és rémséges sípolásokra, zűrzavarra számitok.

A szlovén Alzheimer trió a szinpadon meglehetősen hagyományos felállást mutat: lábdob, pergő és cinek mögött ül a dobos, hatalmas nagybőgőre támaszkodik a basszeres, és a gitáros éppen elővenni készül a hangszerét.

Ehelyett azonban a tokot kezdi ütögetni (illetve a sok fejtől nem látni, hogy mit csinál) és hamarosan rájövünk, hogy ez már maga a koncert. A gitár végül felkerül a nyakba, aztán annak rendje és módja szerint le is szakad onnan (meglepően kevés húr kiséretében), miközben a zenészek mindent elkövetnek hangszerükön, hogy hangokat csiholjanak ki - ha nem is kizárva, de maximálisan kerülve a hangszerre jellemző technikákat.

A nagybőgős átöleli a hangszerét, és dörzsöli, simogatja a testet. A dobos játék közben szétszereli a dob-felszerelést, az ütőkkel pedig a saját fejét üti. Ennek ellenére tartják az
ütemet, az elvétve megszólaló "zenei" hangok harmóniáját, miközben a gitáros hatalmas csavarkulccsal esik a húroknak.

Azt mondanám, hogy az egész csak poén, humor - de senkinek sem jut eszébe nevetni. A zenészek olyan komolysággal végzik - látszólag - humoros tevékenységüket, és a közönség is olyan áhitattal figyeli az eseményeket és hallgatja a kicsikart hangokat - mint egy (anti-)No szinházban. És ehhez mérhető a záró tapsvihar.

A svájci Tomas Korber rengeteg kütyüt halmozott fel az asztalra, és egy végletekig elektromos (szinte testetlen) gitárt. Nem tudom miért, de valamiféle gitárjátékra számitok - ám eltévesztettem a házszámot. A húrok csupán a hangmintavételhez kellenek (különös csikorgó, nyekergő, brummogó hangok nyeréséhez), amik aztán egyre bővülő
loopokat alkotva kerengenek a kütyükben. Bár sikert arat, nem mérhető az Alzheimer trió teljesitményéhez.

A szinpadon a lengyel Anna Zaradny görnyed a laptopja fölé. Zenéje két hang interferenciájából épül fel, és oda is tér vissza. Bár közben mérhetetlen zenei tereket jár be, a kompozició, a felépités mindvégig világos marad. Ugyan nem lehetek biztos benne (hiszen nem látom), meg mernék esküdni, hogy MAX/MSP programot használ a laptopján.
Tapsvihar jutalmazza tevékenységét.

Az Én néven fellépő magyar Tóth Pál mindenféle értelemben töréspont: eddig "élesben rögzitett" hangmintákat játszottak, loopoltak, illetve szintetizáltak (MAX/MSP), most a
zenész gyakran cseréli a CD-ket, és mintha szekvenszert is felfedeznék az asztalon. Szóval a hangok léptéke megnőtt. A "zörejek" pedig - "zeneivé" váltak. Ezúttal azonban nem én tévesztettem el a házszámot.