Elsősorban a május harmadikai, szombat este hétkor kezdődő fesztiválzáróra vonatkozik a fenti – Mediawave-re adaptált – Szentivánéji álom idézet, bár közben is voltak olyan pillanatok, melyek érzékeltetésére a szavak kevéssé alkalmasak. (Mielőtt valaki félreértené, pozitív értelemben.) Szóval, záróünnepség. Az összesereglett sokaság előtt megjelent Hartyándi Jenő derékig moldvai csángó és talpig fesztiváligazgató, sikkes horgolt sisakban, Vajda Violetta filmprogram koordinátor kíséretében, utóbbi már a feje búbjától a bokájáig népviseletben és hozzá decens kínai flip-flop papucsban, öltözékükkel is jelezve, hogy ezúttal minden protokolltól mentes esemény következik. (Violetta tiszte volt Jenő magyar szövegét angolra fordítani.) Az est forgatókönyvét megalkotó személy igazán járatos lehetett a suspense-technikákban, mert annak ellenére, hogy a szervezők deklarálták, az idén kerülni fogják az ünnepélyességet, az események kimenetele mégis mindenkit váratlanul ért, ugyanis az est hagyományos sorban és keretek között vette kezdetét. 

A program a Leena Conquest vezette táncműhely fellépésével kezdődött, majd a fesztiváligazgató szépen sorban kiszólította a "Párhuzamos kultúráért 2013" díjazottait, a fesztivál nemzetközi vendégeit és a zsűri tagjait. A zenészek kis bemutatót is tartottak, Rutkai Bori viszont nem énekelt, hanem elfogódottan, de nagyon hitelesen és őszintén kis beszédet rögtönzött szeretetről, gyűlöletről és toleranciáról.

Gyanút keltett azonban, hogy Violetta időnként aggodalmasan belesett egy fekete lepel alá, mellyel a színpad jobb oldalán egy hatalmas doboz volt letakarva. A lepel a filmes díjkiosztó programpontjánál került le a dobozról, egy szép nagy, fából készült, "Mind en China" feliratú piros televíziókészülék volt alatta. A készülékben Szőke András ült mint tévébemondó, és felolvasta a filmes díjakat. Hm, ez így nem pontosan fedi a valóságot… Bandi mindezt nemzetközi halandzsanyelven tette meg, szörnyen hadarva, s egyre jobban belehergelve magát az előadásba, miközben azt is eljátszotta, hogy a vétel rossz, a készülék pedig rémesen recseg. Jenő és Violetta segítőkészen verte közben a tévé tetejét, s tartották a mikrofont, sikeresen elérve, hogy a káosz a tetőpontjára hágjon, s a díjazott filmcímekből és az alkotók nevéből minél kevesebbet lehessen érteni.

Az előadás végén beálló hökkent csöndben aztán bejelentették, hogy a díjazottak felől tájékozódjunk a fesztivál honlapján. A kitört hangzavart a csángó zenészek fergeteges játéka nyomta el, melyre a szervezők, vendégek és díjazottak egy hatalmas gomolygó-táncoló forgataggá álltak össze, aminek senki sem tudott ellenállni, még a hűvös angol zsűritagok is ropták, akiket pedig korábban sose tudtunk táncra csábítani.

De hogy filmekről is essen szó, csütörtökön ebéd közben meginterjúvoltam Radu Igazságot, az animációs-, kísérleti- és dokumentumfilmes zsűri egyik tagját, mit érdemes megnézni. Mesélt egy norvég filmről (Horisont), méltatva Skule Eriksen kivételes operatőri teljesítményét, mely azonban sajnos teljes semmit mondással párosult. Nagy hatással volt rá a Szerelem a sírban című cseh film, melyben egy hajléktalan szerelmespár a városi temetőben lel otthonra. A Hezarsi – 1030 című iráni film egy sivatagi perzsa törzs életét mutatja be. Hónapokig készülnek arra, hogy elhagyva falujukat legeltetni vigyék állataikat a nyári esőket követve. A film különös módon csak ezt a készülődést ábrázolja, s véget ér, amikor a törzs elindul. Végül egy brazil filmet ajánlott, ami igazán felkeltette érdeklődésemet. A Numero zero című alkotás rendezője Claudia Nunes videókamerákat osztott ki utcagyerekek között, és megtanította őket arra, hogyan filmezzenek velük. Filmjét a gyerekek által forgatott anyagból vágta össze, kiegészítve mini-interjúkkal. Aki látta az Isten városát, ebből a filmből megtudhatja, hogy nem volt abban semmi túlzás. Nagyon erős az anyag, a gyerekek egészen elképesztően jó operatőrök, de a rendezőnő mellé nem ártott volna egy dramaturg.

A nemzetközi program játékfilmes részéből a kazah-német-orosz koprodukcióban készült Bajkonur című filmet feltétlenül érdemes megnézni, reménykedjünk, hogy lesz olyan vetítés később is, ahol lehetőség adódik rá. Veit Helmer korábbi filmje, a Tuvalu, fesztiválfődíjas volt az ezredfordulón. (A film trailere fenn van a fesztiválhonlapon.) Különösen figyelembe ajánlom a traktoros lovasvágta részt, és a szép űrhajóslányt, a testére ragasztott bélyegekkel.

Számos kisjátékfilmet láttam, nagyon erős képi világgal, kiváló operatőri munkával, de változó színvonalú dramaturgiai és rendezői teljesítménnyel. Nagy hírverést kapott a Deus et machina című spanyol film, ami nekem csalódást okozott, annyira didaktikus volt. A Mō Ikkai című japán-szingapúri alkotást mintha Alfred Hitchcock japán reinkarnációja készítette volna, a Psycho egy parafrázisaként. A spanyol Efímera – Röpke pillanat olyan volt, mintha Tarantino az Alíz Csodaországbant akarta volna megrendezni. A Vtoroe dyhanie – Második fuvallat című orosz film főhőse konzervdobozokból készít virágokat egy apokalipszis utáni világban. Az 1982 című török nyolcpercesben férfiak ülnek egy kocsmában és egy német pornófilmet néznek videóról, a katonai járőr közeledtére azonban a kocsmáros gyorsan kicseréli a kazetták egy hangversenyfelvételre. Az arcok zseniálisak benne. Végül két orosz filmről. Ainur Askarov filmfőiskolai vizsgafilmje a Nem vagyunk rabszolgák Leningrád ostroma alatt játszódik egy fiúiskolában. Ilya Kazankov pedig mai tengerészkadétokról készített filmet, Malchiki címmel. Dicséret illeti a filmblokkok szerkesztőjét az egyes vetítéseken belüli sorrend összeállításáért. Érezhető volt, hogy a válogató kereste a filmek közötti kapcsolatot, olyan történeteket tett egymás mellé, melyek erősítették egymás hatását, mintegy folytatásos történet, vagy tematikus novellafüzér.

Nem a versenyprogram része volt, de nagy érdeklődés övezte a Daazo.com – European Short Film Centre vetítését. Emlékeztetőül, ők szervezték meg március végén az elmaradt filmszemle "helyett" a rövidfilmes filmszemlét, bemutatva az elmúlt egy évben elkészült 26 magyar kisjátékfilmet. Nagypál Orsitól két filmet is hoztak. Az egyik a Parti-Nagy Lajos novellájából készült Kispárizs. A nyolcvanas évek második felében Ibusáron játszódó történetben a gépgyári művezetők titkos turkálót nyitnak a gyárba géprongynak érkezett nyugati használt ruhákból és ez Mészárosné Kis Jolán vesztét okozza. A tragédiát barokk zene festi alá, a két főszereplő Pogány Judit és Péterfy Bori.

Nagypál Orsi másik filmjének, a Körforgalomnak és Tóth Barnabás Újratervezésének ugyanaz az alapötlete, a GPS. A Körforgalom szarajevói főhőse a piacon bónuszként kapott GPS női hangjával kezd bensőséges viszonyt, az Újratervezésben a halálos beteg feleség, aki életében őrületbe kergette férjét folyamatos okoskodásával vezetés közben, egy navigációs készüléket hagy férjére, aki magára maradván lecseréli a feleségéére a GPS hangját.

Végül a díjazott filmek és alkotók:

Játékfilm – Veit Helmer: Bajkonur
Rendezés – Tudor Giurgiu: Csigák és emberek
Kisjátékfilm – Dekel Nitzan: Pálya
Művészeti alkotás – Timofey Zhalnin: F5
Kísérleti film – Ashley Michael Briggs: Nem jön az ihlet
Dokumentumfilm – David Wondráček: Szerelem a sírban
Animációs film – Sandra Desmarieres: Bao
Zenei film – Desirée von Trotha: Woodstock Timbuktuban – Az ellenállás művészete
Magyar film – Szabó Szonja: Turiszt
Tolerancia különdíj – Vácz Péter: Nyuszi és őz

Utóirat: Most bizonyára azzal vádolsz kedves Olvasó, hogy átestem a ló túlsó oldalára, túl sokat foglalkozva a filmekkel, s semmit sem szólva a fantasztikus zenei programokról, egyebekről. Gyorsan összefoglalom hát, melyik volt közülük a legnagyobb élmény. Vitathatatlanul három: péntek este Leena Conquest és Tóth Viktor tercettje, a tizenöt éves doboszsenivel Hodek Dáviddal, aki a következő fellépőt kísérő Hamid Drake-nek is méltó kihívója és partnere volt. És hát ez a bizonyos következő fellépő, Iva Bittova és partnerei. Szombat délután pedig a kínai zenészek, a Wang Xiao Band. (Bővebbet pedig a cikk alatti képsorozat árul el.)