Braun Barna hosszúra nyúlt bevezetőjében felvázolja a slam körül kialakult vitát a különböző írásokból vett idézetek segítségével. A kritikusok szövegei egyaránt arról beszélnek - hol finomabban, hol durvábban -, hogy a slam poetry "önmagában nem kuriózum", hiszen a szövegek csak a színpadon állják meg a helyüket. Kapelner Zsolt szerint éppen emiatt beszélhetünk hatásvadász műfajról, aminek egyetlen célja a közönség tetszésének kiváltása, a szellemi bugyi ledumálása. Körtesi Márton szerint ezzel nincs gond, hiszen a slam nem vágyik a költészeti babérokra, egyetlen célja a pillanatnyi szórakozás. Braun Simon Márton írását is idézi, amiben a slammer keményen fellép a kritikával szemben, ami szerinte "mást se csinál, mint diszkreditálni próbál mindent, ami a slam poetry mozgalomhoz köthető." A végtelennek tűnő felvezetésben még előkerül Víg Levente írása is, aki a slam körül kialakult vita természetét jellemzi: szerinte a két tábor közötti párbeszéddel van a gond, “ami nem engedi meg, hogy a slammerek kilépjenek bizonyítványuk folyamatos magyarázásának terhe alól."

Simon Márton, Pion István, Závada Péter, Pethő Anita és Braun Barna
 

Braun felütése után a slammerek saját tevékenységüket definiálják. Simon Márton szerint egy jól behatárolt körről van szó, egy működő intézményrendszerről, amiben ugyan jönnek-mennek a tagok, de a közönség magasfokú érdeklődése mindenképp igazolja a műfaj és a mozgalom érvényességét. Pion István a slam demokratikusságát hangsúlyozza, azonban ők nem jutnak tovább a védekezés szintjénél, csak Závada Péternek sikerül reflektáltan közelíteni a problémához. Az érdekli, hogy lehet-e esztétikai tárgyként kezelni a slamet. Véleménye szerint felesleges azért "illegitimálni" ezeket a szövegeket, mert nem tartoznak bele a kanti érdek nélküli tetszés halmazába: a szórakoztató funkciójuk és társadalmi hasznosságuk miatt nem kell kizárni őket az irodalomból.

Kapelner Zsolt szerint nem is a társadalmi hasznossággal van a gond, hanem a slam eszköztárával: hatásvadász elemekkel váltják ki a nézők tetszését, a legrosszabb politikai közbeszédekhez hasonlóan retorikai szövegként működnek, tehát a közönség szívéhez való eljutás az egyetlen céljuk. Pethő Anita szerint azzal nincs gond, hogy a slam társadalmi kérdéseket vet fel, szerinte a pártpolitika túlhangsúlyozása jelenti a problémát. Simon Márton gyorsan védekező álláspontra helyezkedik, saját művével érvel, majd Pion ide kapcsolódva jegyzi meg sérelmét a kritikusok felé, akik mindig csak a slam jelenséget értékelik, viszont az egyes szövegeket sohasem elemzik, pedig azok közül jónéhány reflektáltan és művészien használja a nyelvet. Pethő a szövegek performativitása mellett érvel, amikor kijelenti, hogy ez elemzésekből nem lehet kihagyni az előadás értékelését sem, hiszen az is a szöveghez tartozik. Simon egyetért azzal, hogy nyilván a slam előadásként működik a leginkább, de ennek ellenére fontos lenne a szövegek kritikus elemzése is. Závada újra megpróbál túllépni a kicsinyes vitán, és igyekszik árnyalni a kérdést: ő úgy látja, vannak olyan slammerek, akiket inkább maga a performansz és a közönség reakciói érdekel, például Süveg Márk, de olyanok is, és ide sorolja magát is, akiknek fontos, hogy szövegeiket is kritikusan szemléljék. Szerinte a visszajelzés az előadásra szánt szövegek esetében is releváns, példaként hozza a Nemzeti dalt és a homéroszi eposzokat, melyek eredetileg szintén performatív szövegnek készültek, viszont ma már az elemzés tárgyát képezik.

A következőkben az irodalom és a slam kapcsolata lesz a beszélgetés tárgya. Pion a slamet egyértelműen elhatárolja az irodalomtól, szerinte a slam-poetry sokkal demokratikusabb az irodalomnál, mivel a közízlésre bízzák az ítéletet, míg az irodalomban az esztétikai értékítélet a hangsúlyos. Závada és Körtesi is azt mondja, hogy a slamet nem kötelező irodalomként definiálni, inkább egy demoktratikus platformról van szó, amiben a szöveg és az előadás együtt van jelen és a legtöbb, amit megtehet az a fontos és kényelmetlen kérdések feltétele. Ezt követően Tinkó Máté a slam és a költészet átjárhatóságának kérdését feszegeti. Závada szerint nem jár identitásvesztéssel a műfajokban való ugrálás, ő például a világot szövegként éli meg, ezért számára a rap, slam és költészet kategóriái maximálisan egymásba folynak. Azt is állítja, hogy a slamet nem kell a költészet halálaként vagy feltámadásaként sem definiálni, szerinte inkább két különböző, de egymást fedő paradigmáról van szó, majd hozzáteszi, hogy a slam hanyatlását muzealizálódása vagy kommercializálódása idézheti elő.

Sajnos a vita ezen a ponton átformálódik, a slammerek ügyesen úgy alakítják, hogy kritikusaikból moderátorok legyenek és előveszik a szokásos kritikálatlan, védekező attitűdjeiket, amit Fehér Renátó felszólalásában szóvá is tesz: szerinte nagyon zavaró, hogy a slam közösségből hiányzik a belső kritika, ehelyett csak reflektálatlanul védik egymást. Úgy látja, ha nem falankszként léteznének, akkor a mozgalom és a slam műfaja is hitelesebbé válhatna.

A slamvita újra kiéleződik, habár már sokkal finomabb keretek között, de a mondatokban még mindig sok a sértettség, és a beszélgetőpartnerek hajlamosak belefulladni a közhelyek ismételgetésébe. E sorok írója úgy gondolja, hogy a legnagyobb problémát az jelenti, túlságosan erős kategóriákban gondolkodunk ,és minden egyes szövegeket fel akarunk címkézni “slam", “költészet" vagy más slejfnikkel. Pedig a tipologizálás, kategorizálás, a mesterséges csoportokba rendezés dekontextualizálja, sterilizálja az adott szöveget és megfosztja azt poliszémikusságától.

Szabadságfokok, vitaest a slamről, Pepita Ofélia bár, 2013. 12. 17.

Fotó: Bach Máté