bezár
 

art&design

2020. 12. 26.
Ataraxia
A magyar performansz története 1966–2018 (8): Szerbiai magyar performansz: Kugla (1987), Aphasia Teátrum (1988–91)
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
„Nem. Nem tört el. Egyszer sem tört el a kezem. Se a lábam. Se semmim. A fejem sem tört be egyszer sem. Nem. Ütés nyoma. Igen, ütés, nem törés. Ütés.„ (Tolnai Ottó, 1987)

ARBEIT MACHT FREI!

Szerbiai magyar performansz (19691992) / 2

Az 1854 óta működő Szabadkai Népszínház igazgatója 1985–95 között Ljubiša Ristiċ (1947-) avantgárd szerb rendező, a jugoszláv kísérleti színház „fenegyereke” volt. Azonnal „kulturális bummot” okozott: összevonta a magyar és szerb-horvát társulatot. Internacionális, többnyelvű előadások sorozatát hozta létre, szerb-horvát-szlovén-bosnyák-magyar vendégrendezőkkel és színészekkel. Klasszikus szerzők drámáit dolgozták fel: Madách Imre (1985), Shakespeare (1986), Moliére (1987), Danilo Kiš (1991), valamint a YU-Fest (1989, 1992–94) társadalmi-politikai-művészeti „memorandumokat”. Különleges, „eredeti helyszíneken” dolgoztak: Titus Andronicus a Palicsi-tó partján, az erdőben, amit egy vidámparkból vásárolt, motormutatványokra való, katlanszerű „halálfal” tetejéről lehetett nézni. Othello a tóban, ahol a nézők a felszínen lebegő tutajokon ültek: vízi koreodráma (mozdulatkórus), szuper sight-specific show. Hangos, látványos, „vásári” világszínház. A kortárs tánc, balett és keleti színház mellett alkalmazták az akcionizmus és happening technikáit is. A „poros, bús” városba elhozta az ország legjelentősebb színházi társulatait (Kugla, Rdeči pilot, Torquemada, Roma Pralipe stb.), valamint indusztriális és anarcho-punk zenekarokat (Laibach, Borghesia, UK Subs, The Ex). Ristiċ tevékenységét a város konzervatív, nacionalista értelmisége folyamatosan támadta. Felszabadító szellem volt, akinek nyitott világlátása és művészeti újításai három magyar alternatív színházi-performansz csoport (Aphasia Teátrum, Nyári Mozi, Aiowa) létrejöttét eredményezték.

Kugla: Afera gigant (Zagreb,1984) / © Fotó: Vladimir Gudac

1987-ben Damir Bartol aka Indoš (1957-), a zágrábi Kugla (Gömb) posztavantgárd társulat rendezője Szabadkán hozta létre, magyar és horvát performerekkel a Strojevi i zvijeri (Gépezetek és fenevadak) című tragoedia dell’arte színházi performanszát. 12 bemutatója volt azon a nyáron Jugoszlávia legnagyobb városaiban (Kotor, Belgrád, Szkopje, Szarajevó, Mosztár stb.), amit a kritikusok „modern gladiátorjátékoknak” neveztek. A „rituális mese” 17 harci-allegorikus képből állt, melyek a bunyevác-magyar Ante Vukov (1955–2012) A keleti alkonyat aranya (Zlato istočnog sutona) című mitologikus-futurista költeménye ihletésére születtek. A Sexa nowave, hardcore duó „gitárdobjával” és atroverz fónikus énekkel kísért előadások a szélsőséges body art kategóriájába tartoztak. A súlyos testi sérüléseket (égés, vágás, csonttörés) okozó „játékot” a performerek sztoikusan, a nézők elborzadva fogadták. Leugrani egy két emelet magas épületről vagy máglyában égni, nem volt kérdés. Nem volt „történelmi idő”: az élő és „halott” szereplők egymás ellen harcoltak, igazi hidegfegyverekkel (balta, kiegyenesített kasza, lángszóró). Mindenki mindenki ellen és az Isten ellenük. Ez a délszláv polgárháború előérzete volt. A performanszban, mint „harcos” és segédrendező, részt vett Lantos László aka Triceps (1955-) shotokan karate-dô mester [jelen sorok írója, lásd a jegyzetekben – a szerk.] és felesége, Lantos Erzsébet (1961-) karatéka, vokális előadó, Ladik Katalin tanítványa is.

Kugla: Gépezetek és fenevadak (Kotor, 1987) / © Fotó: Dubravka Šikić

E kemény tapasztalatok után hozta létre 1988-ban a Lantos-házaspár az Aphasia Teátrum nevű, magyar és szerb-horvát tagokból álló, „multimediális neomágiát” művelő body art csoportját. Az afázia összefoglaló elnevezése mindazon nyelvi zavaroknak, amelyek organikus agyi sérülés (stroke, tumor, traumatikus agysérülés, degeneratív betegségek) következtében jönnek létre és a már kialakult nyelvi képességet érintik. A szó görög eredetű, jelentése: beszédképtelenség. A társulat soha nem szólalt meg élőben és nem mozgott „normálisan”. Ez részükről a „létező” élet és világ teljes elutasítását jelentette. Öt (rituális, drámai, fónikus és „szentimentális”) performanszuk volt: Glifák, Ataraxia, Most majd én simogatlak tégedet, Ópium (1988) és Only You I-II. (1991). Archaikus (indiai, japán, balkáni magyar) történeteket adtak elő, a test kíméletlen kihasználásával, 3000 wattos hangfalakon dübörgő hangköltemények és élő zene (torzítós gitár, üstdobok) kíséretében.

„Feminista” body art performanszuk Tolnai Ottó Most majd én simogatlak tégedet című szadisztikus novellája alapján készült, Lantos Erzsébet előadásában. A „drámai beszéd” egy bottal agyonra vert, fiatal nő monológja. Túléli. („Túlélni nem elég.”) A démont az élete végéig vinni fogja magával. A performanszban a nyomorék nő mezítláb, fekete klottnadrágban és atlétatrikóban (ahogy az iskolai tornatermekben kötelező volt) vonszolja a hátán a durva erőszak elkövetőjét. Egy 70 kilós, nyersbőr dzsúdó bábot. Vele él, ellene harcol, nem tudja se letenni, se elfelejteni. Van egy kendóbotja, ami a fizikailag és szellemileg is erőt próbáló kemény japán harcművészetet ötvözi spirituális tartalmakkal. Ez a bot összetört testének-lelkének tárgyiasítása. Összeilleszti a bottal homlokát a földön fekvő férfi-múmia fejével, végül üt rajta egyet. Rinzai zen mester tanítása: „botütés saját kérésre”, hogy tisztára söpörjék a tanítvány tudatát. A performansz hátterében fónikus effektekkel felvett hanganyag szól, Laurie Anderson: O Superman (1982) számának végtelenített kezdetével: ha-ha-ha... Magyarul: ha vagy szomorú nevetés. Nincs megbocsátás. A performanszot több mint 20 városban mutatták be a Vajdaságban, a budapesti Fiatal Művészek Klubjában és a Felvidéken, az experimentális Studió Erté szervezésében. Lantos ’89-ben az amszterdami Europe Against The Current (Európa az ár ellen) fesztiválon megismerkedett és együtt lépett fel Andersonnal.

Aphasia Teátrum: Most majd én simogatlak tégedet (Szabadka, 1988) / © Fotó: Klein Rudolf

Triceps ebben az időben három egyéni body art performanszot is bemutatott: Kívül ég, de belül éget In memoriam Jan Palach (1985), Ne szeress, ne szeress In memoriam Csáth Géza (1986) és Csókok In memoriam Aphasia (1990). A Palach tiszteletére készült performanszában mezítláb, félmeztelenül, bőrnadrágban és katonai, gáztámadás elleni védőmaszkban állt egy szűk tűzkör közepén. Az óra járásával ellentétes irányban, impulzív ritmusban forgott, az elfogyó oxigén és perzselő lángok stációiban. A forgás következtében légörvény keletkezett, a lángok utána hajlottak, „körülölelték”. A karate és aikido mozgáselemeit használta, kezében egy deszantos Bowie-tőrrel. A 24 perces performansz végére teljes felső testét és fejét égési sebek, korom borították. Triceps a jugoszláv polgárháború kitörésekor Erdélybe, majd Budapestre emigrált, ahol elkezdte „kollektív” rituális, fónikus-zenei performanszainak rendezését: Figura Stúdió Színház (Gyergyószentmiklós, 1992), Opál Színház (Budapest, 1993-tól máig).

Triceps: Kívül ég, de belül éget (Szabadka, 1985) / © Fotó: Juhász László


[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.] Folyt. köv.

– [Szomorú feladat, ha valakinek magáról kell írnia. Nem nagyon etikus, satöbbi. A kanadaiak viszont azt kérték, hogy minden performer, aki szerző is, egyes szám harmadik személyben értékelje magát. Nah, erről ennyit.] –

Képek © Aphasia: Only You (plakát: Triceps) (fekvő kép a főoldalra), Aphasia: Most majd én simogatlak tégedet (Szabadka, 1988) / Fotó: Klein Rudolf (négyzetes kép a leadben), Aphasia: Most majd én simogatlak tégedet (Szabadka, 1988) / Fotó: Klein Rudolf (kép a Facebookra), Aphasia: Only You (Érsekújvár, 1988) / Plakát: Triceps (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.


További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde! Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)

(2) Létjel-aktualizáció Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)

(3) Auswanderer Raus! Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)

(4) Andy Warhol utolsó szerelme Nyugati magyar performansz (1): Magyar Műhely (1972–95), Squat Színház (1976–91)

(5) Mindörökké vér és arany Nyugati magyar performansz (2): Kántor István (1976–), Botond (1988–2010)

(6) A lélek tájképei Nyugati magyar performansz (3): Nagy József és a Jel Színház (1986–), Kerekes László (1988–2010)

(7) Én is éltem Szerbiai magyar performansz (1): Szombathy Bálint (1972–), Ladik Katalin (1968–)

 

nyomtat

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban
art&design

Múzeum készül Mexikóvárosban
Závorszky-Simon Márton képei a Vízivárosi Galériában

Más művészeti ágakról

irodalom

A Jelenkor Kiadó új költészeti kiadványainak bemutatója
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés