Sosem találkoztam vele, csak jelenlétének nyomait érzékeltem: a Deákpoézis és a Szöveggyár táborok. A Műút-lapszámok. A Spiegelmann Laura-alteregóról szóló anekdoták. A nálam idősebb, 90’-es években született  költőgeneráció az, amelynek pályakezdésében vitathatatlan nyomot hagyott. Mindig csak a róla szóló, általa írt, általa szerkesztett dolgokkal találkoztam. A Hunyadi téren összegyűlt hozzátartozók és barátok privát, tragikus vesztesége mellett úgy éreztem, hogy Kabai Lóránt hiánya kitágult. Jelenléte nyomokban érzékelhető különböző helyszíneken, emlékekben, szövegekben, újramesélt sztorikban.

Az összegyűlt megemlékezőknek Brózik Dorka elmondta, azért gondolkoztak faállításban, mert Kabai Lóránt természetszerető ember volt, fontos volt számára a környezet óvása, és „azt, hogy ő milyen volt, egy fa jelképezi legjobban”. Ezt követően Temesvári Szilvia, Terézváros alpolgármestere mondott beszédet, amelyben megemlékezett arról, hogy Kabai terézvárosi lakos volt, publikált a Terézvárosi Újságban, érdekes és fontos színfoltja volt a kerületnek. Szimbolikusan és spirituálisan is szép dolog fát ültetni a tiszteletére, jó, hogy ezáltal mindenki emlékezhet rá, aki elsétál az utcában. Zárásul az elhunyttól idézett: „amíg vannak emberek, akik egy utcán összeeső emberhez mentőt hívnak ahelyett, hogy csak elsétálnának mellette azt gondolva, részeg, addig még van remény”.

Ezt követően Kemény István emlékezett meg pályatársáról, aki „a 21. századi magyar irodalomtörténet egyik legfontosabb alakja, a jelenkori magyar irodalom talán legnagyobb szerkesztőegyénisége, félbehagyott életműve ellenére is a kortárs költészet kivételes alkotója volt.” Elmondta, hogy Kabai utolsó kötetének, a Moarénak a címéről elkerülhetetlenül eszünkbe jut a hullámzás, a hullámtermészet, ami pedig az univerzum egyik alapvetése. Tehát az utolsó kötetről elkerülhetetlenül eszünkbe jut a minden.

Beszélt közös emlékekről, sok beszélgetésről és hallgatásról, félkészen és készen olvasott verseiről, arról, hogy milyen stabil pont volt szerkesztőként az irodalmi közegben, méltatta elképesztő munkabírását. Visszaemlékezett, dühös volt, amiért a költő kisbetűsnek tartotta magát és kisbetűsen írta nevét, hiszen mégis miért kisebbíti magát, de belátta, a kisbetűk „Lóri lóriságának a részei”. Megemlítette, Kabainak három terve volt az utóbbi időben: villamosvezetőnek megy, Új-Zélandra juhásznak, vagy, amit meg is tett, csaposnak. „De a csapos valami olyasféle státusz a kocsmában, mint egy könyvkiadónál a szerkesztő – szóval nem tudok olyan élettervéről, amiben valamiképp ne lett volna benne a gondoskodás: szerkesztőként szerzőkről, villamosvezetőként utasokról, csaposként a kocsmatöltelékekről, juhászként a juhokról.” Ezt követően felolvasta Kabai szóban forgó Hajnali védettség című versét. „Kedves Barátaim, őrizzük mi is Lóri emlékét együtt ezzel a táblával, és ezzel a fával” – zárta beszédét.

Brózik Dorka kezdeményezésére lehetőség volt üzenetet hagyni az elhunytnak kavicsokra írva az emléktábla körül. A megemlékezés után még hosszú percekig odakötötte az összegyűlteket a kvarckopogás, mielőtt elszállingóztak volna. A Vörösmarty utcába benézve látszott, ahogy messze, a budai hegyek fölött beborul, és az esőfelhők ráereszkednek a hegyhátra.

Fotók: Eszik Orsolya