Jól emlékszem: amikor néhány esztendővel ezelőtt először kerültem kapcsolatba Háy János munkáival (nagyprózáját: a Dzsigerdilent és a Xanadut leszámítva), erős ellenérzést keltettek bennem. Valaki megmondhatná ennek az írócskának – háborogtam magamban –, hogy vidéken is élnek értelmes emberek, akik a maguk módján sokszor nagyságrendekkel bölcsebbek, mint a pesti nagyokosok. Aztán ahogyan a Háy-novellák legjobbjai egyre-másra (isten)drámává meg (ördög)játékká íródtak át, s ahogyan a szerző időről-időre változatlan stílusú és permanensen magas nívójú írásokkal jelentkezett, meg kellett értenem: Háy hangja, amellyel övéiről (mert vidéki sarj maga is…) ír, a mélyen megélt szeretet és a szeretetteljes emlékezés hangja. A mosolygásba rejtett szívfájdalom, a vigyorgásba bújtatott gondterheltség, a röhögésbe csomagolt tragédia: A Senák, A Gézagyerek, A Herner Ferike faterja és A Pityu bácsi fia kivételesen hiteles lenyomatai annak a jellemzően magyarnak mondott lélek- vagy inkább létállapotnak, amelyet a sírva vigadás és a vigadva sírás jelent.

A felsorolt Háy-drámák közül a legkésőbbi, A Pityu bácsi fia ősbemutatója a Thália Színházban – a beregszászi Illyés Gyula Színházzal közös produkcióban – ma is élvezetes, hatásos, nagy erejű előadás. A premier óta eltelt bő egy év alatt mit sem kopott, ugyanakkor rengeteget érett, s második (harmadik, sokadik) nézésre is csaknem ugyanolyan kapitális színházi élményt jelent. Az ok alighanem az, hogy az előadás kivételesen szerencsés csillagzat alatt született: a dramaturgnak is nagyszerű rendező, Bérczes László kitűnő érzékkel korrigálta Háy munkájának hibáit, finomította annak eltúlzott hangsúlyait, Sárkány Sándor díszlete praktikumában is expresszív, Alexander Balanescu zenéje ügyesen, de nem szájbarágósan követi a szereplők lelkiállapotának változásait, a színészi játék pedig kiemelkedően magas színvonalú.

A vidékről Budapestre került Pityu 1972-ben hazalátogat aprócska falujába, s földijeinek, Janinak és Marikának eldicsekszik fővárosi élete nagyszerűségével, ám hamarosan kiderül: ez a nagyszerűség negyven négyzetméteres panelt, egész napos robotot és tönkrement házasságot jelent. A nagyszüleihez nyaralni érkező Pityu bácsi fiát – tulajdonképpen saját bükkfejűsége miatt – halálra sebzi egy szénakazalban felejtett vasvilla, ezzel pedig az utolsó kapocs is megszűnik Pityu és (a színen soha meg nem jelenő) felesége között: a férfi elválik és visszaköltözik vidékre, feltehetően korábbi lakhelyére, Rózsika nénihez. Háy története mindössze ennyire korlátozódik, s Bérczes rendezése sem lát bele ennél többet a drámába, ugyanakkor a vázolt fabula lehetséges lélektani vonatkozásait tökéletesen kiaknázza. Noha alig húz a dráma írott szövegén, vizuális megoldásaival mégis módosít annyira, hogy Háy nyelvi komikumon alapuló stílusát és pergő dialógusait a színpadon fizikai-metafizikai egésszé teljesítse ki. A rendező felismeri: A Pityu bácsi fia (és végtére is minden Háy-dráma) alapvetően igényli a képi világ visszafogott kifejezőségét, talán: mélyértelműségét, hogy a szavak mögötti tartalom is megfelelő mértékben láttassék. Az előadás díszletében a hatalmas vörösboros üvegdemizsonok, amelyek egyikéből a másikba épp az előadás végére fejtődik át a bor, a kamraként, autóként és konyhaként egyaránt jól funkcionáló almásládák, a szénakazalként és Pityu bácsi angyalföldi lakásaként is működő kétajtós szekrény méretű doboz, a fényjátékkal (legalább) négy különböző helyszínné avatott tér mind-mind képletes jelentéssel bírnak, szimbólumértékük azonban cseppet sem erőszakolt vagy túlzó: a színpadon mindvégig egy huszadik századi magyar falu és egy huszadik századi magyar nagyváros látható. És benne Pityu bácsi, aki kockáztatott és veszített, és benne Marika, aki nem kockáztatott, de nem is boldog, és benne Jani, aki nem kockáztatott, mégis boldog, és benne a gyerek, aki sejthetően kockáztatni fog, és nem tudni, hogy végül mi lesz a sorsa. És benne mi, egy rohanó, eredményközpontú világ lakói, akik folyvást erősebbek, hatalmasabbak, befolyásosabbak akarunk lenni, és nem tudni, hogy végül nyerünk-e valamit, vagy rajtavesztünk, esetleg győzelem és vereség között félúton, ha tetszik: döntetlennel fejezzük be a játszmát.

Trill Zsolt Pityu bácsija az abszolút vesztes: az első pillanattól kezdve pontosan tudja, hogy addigi élete kudarc, fővárosi léte börtön, ám megjátssza magát, hogy fenntartsa boldogságának látszatát, s hogy így esetleg magát is meggyőzze. A Trill által kezdettől kizökkentre rajzolt figura zavarodottsága az előadás előrehaladtával nőttön-nő, s bár gyermeke halála a totális kilátástalanságtól megmenti, de másik kétségbeesésbe sodorja. Trill Zsolt erős jelenléttel, gyakori, tömény szünetekkel, kivételes beleérzéssel formálja felejthetetlenné Pityu bácsit. Szűcs Nelli Marikája, a jóeszű parasztasszony igazi mintaanya és -feleség, de a háztartásvezetés és gyereknevelés – olykor úgy tűnik – nem elégíti ki tökéletesen. A hibátlanul játszó színésznő alkalmanként megmutatja: Marikában több van, mint amennyit első ránézésre hinnénk, de vágyai felett mindig győz a szeretet és/vagy a konvenció. A fenti kettőnek a Pityu barátját és Marika férjét, Janit alakító Tóth László is méltó partnere. Tóth Janija együgyű filozófus, a haladás barátja, aki mindent elhisz, amit Pityu a fővárosról mesél, s mindennek lelkesen éljenez, de azért a világ minden kincséért sem adná fel békés, boldog falusi életét.

Páratlan előnye a Tháliában látható előadásának, hogy a gyerekszerepekre is olyan színjátszókat sikerült találni, akik ifjú korukat meghazudtoló magabiztossággal és rutinnal mozognak a színpadon. Hármójuk közül is kiemelkedik Jani és Marika gyerekeként Koloszár András, akinek megrendülése és kétségbeesése a vasvillával (egyébként igencsak stilizáltan) átszúrt Pityu bácsi fia fölött félelmetesen hiteles. Koloszár – akinek tehetségéről a Katona József Színház Troilus és Cressida című előadásában is meggyőződhettünk – rendkívül érett színjátszást mutat be, akárcsak Pityu bácsi fiaként Fehér László: remekül adja a kinőtt-kihízott farmerében villogó, kamaszodó pesti vagányt, s a haver szerepében Mesés Gáspár sem vall szégyent.

Mint ahogyan az előadás sem: nehezen felejthető, sokáig kísérő élményt ígér minden nézőnek. És amíg ilyen drámáink, rendezőink meg színészeink vannak ezen a földön, addig nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy ez itt a pokol. Mondjon akármint Háy János vagy Tar Sándor.

(Háy János: A Pityu bácsi fia, Thália Színház Új Stúdió)

(A kritika szerzője a Hajónapló Műhely 6. tagja)