Gyűlölök korán kelni: talán saját nyomoromat projiciálom ilyenkor a világra, de ahogy körbe-körbe nézek, mindenhol rossz arcok, megszakadt álmok vesznek körbe. Hajnali hat óra tájban még a kakasok is csak az ágyukban forgolódnak, s a tömegközlekedés a megszokottnál is nagyobb katasztrófa. Végül eljutottam nagy nehezen a Novotel hotelig, s ahogy gyülekezett a kis csapat, egyre többen izgultunk azon, hogy vajon melyik a nagy parkoló?

Fogadnom kellett volna, de hát ilyen hajnalban ki gondol erre: szóval a nagy parkoló épp nem az a hely volt, ahol várakoztunk a buszra. S bár kedves kísérőink és őrangyalaink csak megtaláltak – némi rutinnal? – végül nem a rossz találkozási pont miatt indultunk jó fél órás késéssel, hanem a tömegközlekedésen elakadt társaink okán.

Volt némi zavarodottság e korai buszúton: elvileg itt kellett volna megkapnunk a részletes programjegyzéket, ám a nyomtatás félrecsúszott, a félig elkészült lapok elkavarodtak, szóval találgatás és elkapott információs foszlányok alapján készültünk fel – a „legrosszabbra”.

Már valahol Villány táján jártunk, amikor az utolsó álommorzsát is sikerült kidörgölnöm a szememből, és bámulattal néztem a Szársomlyó csodálatos bércét. A francia-spanyol határon, egy Portbou nevezetű kis falucskában halad a vasútvonal ily kopár szirtek között: ott ugyan vöröses a kőzet, nem oly fehér mint itt, de ugyanúgy minden csupasz, s a növényzet nagyrészt a hegyvonulat tövébe „csúszott”.



Aztán, ahogy haladtunk a Villányi-hegység mentén, egyszer csak látom, hogy a kő másnak is megtetszett: a vonulat úgy kétharmadánál óriási kőbánya töri meg a hegy ívét, s csak csodálkozom, mekkora várat építhettek az óriási kőmennyiségből?



Haladunk a pincék között, lassan már Siklós felé kanyarodunk, amikor rájövök arra, hogy miért olyan fura itt minden: nekem speciel a hegyek hiányoznak. (Egész életemet „hegyek” társaságában éltem le, s valahányszor hiányzott mellőlem a magasság, én nem a megnyíló távlatot élveztem, hanem az égbe törő szirtet hiányoltam.) Itt ugyan dimbes-dombos a táj, ám a viszonylag magasabb pontokat óriási távolság választja el. Amikor felhívták figyelmünket a hegyvonulatra – én mást sem láttam, mint valahol távol, nagyon-nagyon messze egy apró hangyatúrást.

Különös dolog az élő történelem, s e túra során kétszer is szembesültem vele. Tekintve, hogy Siklósról mi más is jutna az ember eszébe, mint A Tenkes kapitánya? Nyilvánvalóan Örsi Istvánnak volt némi történeti mintája, de amit ebből a környékből teremtett, az valóban élő történelem: történelem, melyet az akkoriban terjedő televíziós műsorszórás hozott létre.



Bár sosem jártam még Siklóson, a vár bejárata olyan otthonos volt, mintha gyermekkorom e várban telt volna el: de csak nem láttam labancokat, ahogy kurucnak sem éreztem magam. De jó is volna – gondoltam nosztalgiával – újra világosan látni az embereken, hogy ki a jó és ki a rossz, ki a barát és ki az ellenség!



Ehelyett inkább körbevezettek minket a vár termein. Tudom, manapság kissé másként bánnak a „történelmi” emlékekkel: bevett szokás elkülöníteni azt, ami régi és azt, ami felújított. Itt egy részben felújított várban néztem meg a filmből ismert szereplők (szalma)bábúit, s talán a gyermeki fantázia lanyhult bennem, de csak nem éreztem a borzadályt, amikor a falakról rézmetszeten és egyéb ábrákon láttam az egykori kínzási eljárásokat.



Kis vár, pici városka, ám ahogy a magasból körbenéz az ember, szédítő távlatok tárulnak fel, s a várfalak által körbezárt terület óriási teret rejt magába. Sajnos csak képekről láttam a Tenkes kapitánya musical részleteit a vágtató lovas színészekkel – s az apró várudvaron összezsúfolódó nézőkkel, de a tér pontosan ilyen itt. Apró termek, pici udvar, s hatalmas, zöld udvar veszi körbe a zárt, szűk teret.


Nem mentünk messzire, csupán a Tenkes Csárdáig. Itt van ugyan egy kőépület, de a tágas ebédlő, ahol étkeztünk, egy hatalmas hodálynak tetszett: kívülről ponyva borította, belül szénával bélelt óriási istállószerűségben álltak az asztalsorok. A kiszolgálás viszont gyors és nagyon udvarias volt, az étel rendkívül finom és bőséges, sütemények és tüzes bor társaságában. Talán életemben először bántam azt, hogy vegetáriánus lettem: én viszonylag hamar végeztem a különféle sült zöldségekkel, de ahogy elnéztem, senki sem bírt a hatalmas tálakra pakolt malacsülttel.



Még a séffel is sikerült néhány szót váltanunk, így megtudtuk, hogy édesapja a Gundelban dolgozott. Félkész munka után, még mindig roskadásig telt asztalokat hagytunk el fájó szívvel, hogy eltévedt japán turistaként csattogtassuk tovább a fényképezőgépeket, és próbáljuk lefaragni a hajnal óta felgyülemlett késést.

Következő utunk a Termálfürdőbe vezetett. Modern beléptető rendszeren át, óriási medencékhez érkeztünk, ahol egy-két ember lézengett a langyos vízben. Különösen az épület magasságán és az itt-ott elhelyezett színes szpot-lámpákon látszott, hogy az intézmény hatalmas tömeg befogadására képes, akiknek komplett szórakozást képes nyújtani. Kérdésem azonban maradt: a rövid időszak, amíg a fürdő turistákra lehet számítani, képes kitermelni a komplexum fenntartási költségét az egész évre? (Mert ha nem, akkor ez a befektetés is csak elnyújtott csődöt eredményez, mint az esztergomi termálfürdő.)

Aztán várt ránk az élő történelem. Ahogy Siklósról a filmsorozat jut az ember eszébe, hát Mohácsról két dolog is: a busójárás és a vész. S ahogy megtudtam, a kettőnek van némi köze egymáshoz, de erről majd valamivel később beszélek, ahogy a tambura is várhat még egy pillanatig.

Hangsúlyozom, én nem vagyok szokványos turista, az alföld és a dimbes-dombos talaj nem az otthonom, szóval nagyon különösen éreztem magam (a hajnali kelésen túl). Azért is mondom ezt, mert most egy olyan fejtegetésbe kezdek, ami nem biztos, hogy mindenkinek tetszik.

Szóval bennem igen is felmerült az a kérdés, hogy milyen lehet úgy élni, hogy a környék legfőbb híressége Magyarország történelmi bukása? Ahol vagy 15 000 magyart lemészároltak, majd húsz éves királyunk menekülés közben belefulladt a Csele patakba? (Nem láttam közelről, de ami keveset láttam belőle, az alapján úgy képzelem, hogy még a béka feje búbja is kilóg a vízből, olyan sekély.)

Márpedig a mohácsiak vidám emberek, erről mi is meggyőződhettünk. Talán csak egyetlen módja van e jókedv megőrzésének: megteremteni a vész ellen-legendáját. És itt kezdődött a busójárás, amiben az ősi termékenység mítoszok keverednek a török sereget elűző, legendás busókkal.



Különös hely a Mohácsi Történelmi Emlékhely: óriási, apró csontokra emlékeztető fémdarabokból épült kapun át jutunk be egy betomtömbbig, ami állítólag a magyar koronát hivatott szimbolizálni, mögötte pedig, a nyílt téren kopjafák sora áll. Felülről, a „korona” kupolájából látszik, hogy a fák egy óriási virág alakot formáznak, amelybe ékként hatolnak be az idegen feketefenyők. Néhol vicces, néhol borzasztó, egyszerre tragikus és egyszerre vidám, ahogy maga a busójárás is.



Talán ezért sem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy mi válogatott pálinkákkal ünnepeltük a napot, a betontömb aljában pedig egy Sega játékból átírt animáció mutatta be nekünk a történelmi tényeket.



(S csak zárójelben jegyzem meg, hogy az élet itt sem áll meg: a kapuban transzparens fogadott „Mi fizetünk a kenyérért, a mi munkánkat is fizessék ki” felirattal – „majd a híradóból úgyis megtudjuk” reagáltak kísérőink -, s távoztunkban megtudtuk, hogy a fém csontocskákat nagy számban lopkodták ki az óriási kapuból.)

Nem posztom emlékhelyeket kritizálni, de én némiképp groteszknek éreztem az egészet: a kopjafák sora csak tovább fokozta a beton betonszerűségét, aminek a mélye leginkább egy díszes bunkerre emlékeztetett, s ha már volt olyan gondos a kapu tervezője és építtetője, hogy az apró „csontocskákat” különbözővé tegye (ezzel rettenetesen megnehezítve az ellopott tételek pótlását), szerintem arra is adhatott volna, hogy azok tényleg különbözőnek is látszódjanak!



De haladtunk tovább, most már tényleg Mohács felé. Útközben látnunk kellett volna egy nagy teret, egy csomó pincét és a többi, ám én csak a sík talajt láttam, illetve a háttérből egyre közeledő szürkületet. Egyenlőre csak hallottunk a pincemulatságokról, este azonban visszatértünk ide, és a borokat is megkóstoltuk – ám erről megint csak később esik szó.



Most a városházára tartottunk, ahol valódi zenei élményem volt: az előtérben forralt borral fogadtak, és egy kis tambura zenekar játszott. (Idős bácsi a nagybőgőn, fiatal lánycsemeték a tamburán.) Végül igazi sajtótájékoztatóban volt itt részünk: a polgármester úr beszélt és válaszolt a jelen lévők kérdéseire.

De most sem lettem sokkal okosabb. Talán a pohár borok, pálinkák és bőséges forralt bor bódulatában, de úgy éreztem, a polgármester úr nagyon is őszinte, amikor azt mondja, hogy a fejlesztések talán 10 család életét teszik jobbá. Illetve éreztem azt, hogy ez a reklám helye, azaz nekünk az a dolgunk, hogy hírét vigyük a környék látványosságainak. (Csak arról nem győződtem meg, hogy a város fel van készülve a turistarohamra, minthogy kollégánk kérdésére, mármint hogy a város képes és hajlandó parkolóhelyet biztosítani a buszoknak, hogy a szállodahajókról kényelmesebb legyen a közlekedés – inkább csak kitérő választ kaptunk.)



Röpke idő jutott elhelyezkedni a szállodában, majd indultunk a borkóstolásra. Odakint már sötét volt, így inkább csak sejtettem, hogy egyszer már jártunk erre a busszal, most azonban kiadós gyalogtúra várt ránk, amíg eljutottunk a pincéig.

Aztán lassan én is elveszítettem a fonalat. Az események ugyanis olyan száguldásba kezdtek, hogy már nem tudtam számon tartani, hogy most éppen Királylányt, oportót vagy éppen rozét kóstolunk, ahogy a kiadós „köcsögös bableves” is hamar lement, hogy megalapozza a helyet a további pohár boroknak.



Borkóstolás közben pedig zenét hallgattunk, igazi tambura zenekart. Bevallom, nekem nagyon új volt az egész. Még fiatalkoromból emlékszem egy öregurakból álló társaságra a Duna parti vendéglőben, ami akkoriban egyik törzshelyem volt, Esztergomban. Egyiküknél mindig egy különös „gitár” volt, néha nótáztak, de őszintén szólva nem nagyon kedveltük őket, mert a hangszer, csakúgy mint az ének hamis volt. Ki tudja, mi lehet az öregurakkal, gondolom már a túlvilágról lesnek minket, különösen engem, aki vagy húsz év után, retrospektíve jövök rá, hogy a különös „gitár” tambura volt.


Néhány évvel ezelőtt láttam a Millenárison a Söndörgő együttest, voltaképpen akkor jöttem rá, hogy mi a tambura, és mi a tambura zenekar. Fiatalos, igazán dögös szerb zenét játszottak a Söndörgőék – nagyon élveztem, csak a zenészek profiságát, a színpadi megjelenést hiányoltam akkor. (Tudni illik jól játszottak, csak hát játszottak, és nem „játszották az agyukat”.)

A Sokadija együttes, Mohácson egészen más volt. Kicsit szlávos dallamok, néhol szinte sváb, egyenletesen billegő basszussal – sehol az asszimetrikus, éles szerb ritmus. Még egy sváb nótát is eljátszottak nekünk – s ha nem tudtam volna, hogy ezt most kifejezetten nekünk játsszák, talán észre sem vettem volna, hogy ez sváb, és nem a szokásos sokác (horvát) muzsika.


Ahol ültem, leginkább a hangszerek érdekeltek, mert ahogy láttam, öt-húros volt mindegyik. Később, a sokadik pohár bor után pedig beszélgetésbe elegyedtem az egyik zenésszel, hogy kiderítsem, miért öt (és miért nem 6, 7, 8 vagy 12)?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a legjobb embert találtam meg, és kétségtelen, hogy a sokadik pohár bor sem kedvezett a beszélgetés komolyságának. Mindenesetre megtudtam, hogy a hangszerek különböző magasságra, de mindegyik dúr akkordra van hangolva, ráadásul a két legmagasabb húr egy magasságon szól, uniszónóban.

Ahogy azt is megtudtam, hogy Zoli (az együttes vezetője?) játszott a Sündörgőékkel (pontosabban először azt hallottam, hogy ő tanította őket zenélni;-), és a környéken rengetegen használják a tamburát: horvátok, szerbek, cigányok és magyarok. (Ezért is adtam írásomnak a tambura-túra címet, tekintve hogy Mohácsot a tambura újkori hazájának is tekinthetem.)

Nekem mindenesetre újdonság volt ez a beszélgetés: először éreztem azt, hogy a nevezett zenész az élő népdal muzsikusa, lagzi illetve (boros)pince zenész. Most, némi fantáziával megáldva úgy képzelem, hogy Söndörgőék szépen mindent kottába jegyeznek, míg a jelen együttes „csupán” nyitott füllel jár a világban.

Szinte már szédelegve indultunk a gyalogtúrára, ami a parkoló buszhoz vezetett. S már vagy fél tizenegy felé járt, amikor döntési helyzetbe kerültünk: meghívást kaptunk ugyanis egy újabb pincébe, borkóstolóra, miközben már tudtunk, hogy másnap reggel 8 órától van reggeli, majd szigorú időrendben indulunk tovább, folytatni élménytúránkat. Én mindenesetre az alvás mellett döntöttem, azt hiszem jól. (Így legalább csak másnap, a beszámolókból tudtam meg, hogy az újabb borkóstoló milyen kiadós volt;-)

Különös, 21. századi szállodában kerestem a helyemet. Nekem legalábbis újdonság volt, hogy kulcs helyett (mágnes)kártyával kell kinyitnom az ajtót, és ugyanazon kártyát még be is kell helyeznem egy résbe, hogy áram legyen a szobában. Arra azonban nem jöttem rá, hogyan gyárthatok magamnak konnektort, szóval a laptop kikapcsolva maradt, és az elkészült képeket sem tudtam áttölteni rá, hogy több helyet varázsoljak, ezért is spóroltam a fényképezéssel másnap.

Bevallom, előző nap csak úgy tudtam megoldani a 6 órai találkozást, hogy nem feküdtem le aludni. Bár jókora alvás elmaradásom volt így is, a nyolc órai reggeliig alig aludtam valamit: kényelmes volt az ágy, az ágynemű, csodálatos az éjszakai kilátás a Dunára, csendes a szoba, én mégis csak forgolódtam, újra és újra előhívva dús élményeimet.



Kiadós reggeli várt minket a szállodában. Aztán már rohantunk is, mert várt ránk a szerb-ortodox templom, egy kézműves műhely, majd a busó klub – csak hogy az ebéd előtti programokat említsem.



Kívülről tágas, belülről annál meghittebb a szerb-ortodox templom. Csodáltam az ikonokat a félhomályban, eltűnődtem a száraz virágkoszorúkon és apró tárgyacskákon, amelyeket a szenteknek tett felajánlásoknak szántak, és eszembe jutott, amit még előző nap hallottam: ebben a városban békésen, szépen él egymás mellett legalább négy náció. A busó klubban még egy anekdotát is meghallgattunk, ami szerint egy gyűlölt ügyvédet sárban megforgattak a busók – de újra azzal szembesültünk, hogy ebben a városban soha nem volt összetűzés a különböző nemzetek között.



A Halászcsárdában ebédeltünk. Valamikor 1981 táján voltam utoljára Mohácson, a busójáráson, réges rég, még az „átkosban”. Bár kollégáim figyelmeztettek rá, szinte kapásból felismertem a helyiséget: a nyolcvanas évek óta nem sokat változott. Pontosabban az ablakok, nyílászárók ki lettek cserélve, egy kemence lett kialakítva, a kilátás és a berendezés sokkal jobb volt, de azonnal szembeötlöttek a nyolcvanas évek.

De nem retro. Vagy talán inkább retro-eklektika. A hodály-nagy étterem az emeleten egyszerre volt új és régi, szép és csúnya, modern és ósdi – minden egymás mellett. Az indító pálinka finom volt, de a halászlé meglehetősen kevés, s a túróscsusza is inkább csak fél adag. Finom, kétség kívül finom volt az étel, s az étterem is rendben találtatott, ám egyáltalán nem éreztem azt, hogy most Mohács belvárosában, az egyik leghíresebb vendéglőben járok (elakadva valahol ’81 és 2011 között).



Maradt még a Fogadami Templom, meg a Kanizsai Dorottya Múzeum aznapra Mohácsból. A templom kívülről inkább egy kupolás betontömbnek látszik.



Belülről valamivel jobb, a szobrok, festmények és színes ablakok életet varázsolnak belé, de azért érződik a kor hiánya. Ahogy a karzatra nézek, hatalmas fém csöveket látok, amelyek nyilvánvalóan az orgona szerkezetéhez tartoznak. Kérdésemre azonban megtudom, hogy a Németországból kapott orgona színtisztán elektronikus, a csövek kizárólag díszítésül szolgálnak.



Nekem ez a templom nagyjából párban van a mellette található szoborral: óriási kereszt tövében piciny figura áll, mindez fémből, látszólag ugyanabból az acélból, mint az „orgonacsövek”. Egyébként tetszik, de kétlem, hogy valaki is veszi az üzenetet: húsz éves királyunk a hatalmasnagy feladat súlya alatt. Ahogy személy szerint értékelem az acél szobrászatot, de hát Mohács nem éppen erről híres, és a csillogó-villogó fém is inkább korunkra utal, mint a régi, történelmi időkre (amiben a kereszt súlya átértékelődik;-)



Maga a néprajzi múzeumként működő Kanizsai Dorottya Múzeum egy kissé elhanyagolt, régi épületben található. A tárlatok színesek, a vitrinben népi viseleteket, bútorokat és ágyneműket, különféle szőtteseket látunk. Most szinte megelevenedik előttünk a múlt, ahogy a régi fényképekről néznek ránk az emberek, családok, párok, s ahogy egymás mellé állítva hasonlíthatjuk össze a a Mohácsot belakó különböző nációk életmódját. És béke van, semmi zavargás.



Már csak egyetlen látnivaló maradt, a szomszédos Kölkeden, a Fehér gólya múzeum. Tipikus alföldi falu utcáin halad a busz, s mintha gólyafészkek vezetnék utunkat: az úton, a villanypóznán hatalmas fészek, s a ház tetején még vagy kettő hasonló nagy rakás. Ahogy bent megtudjuk, az évről évre újra halmozott gallyak végül óriási súlyra tesznek szert. Szerintem nem csak a gólyák életét kell védeni az elektromos áramtól, hanem magát a póznát sem árt biztonságban tudni a sár és gyallyhalmaz súlyától.



Sok mindent tudtunk meg a gólyákról, költözésükről, szokásaikról. (Ugyan azt is megtudtam, hogy nem a gólya hozza a gyermeket, de hogy akkor mégis ki, az nem derült ki – házi feladat maradt.) Vezetőnk láthatóan jól ért e madarakhoz, ám engem picit bosszant a stílus, amivel leginkább kisgyermekek figyelmét lehet felkelteni: Na akkor (gyerekek), mit is látunk ebben a fészekben?

Békés, elgondolkodtató zárása utunknak ez a hatalmas, számunkra otthonos fehér madár. Ahogy Budapest felé száguld a busz velünk, újra és újra felvillan előttem a hatalmas szárnypár, ahogy kereng a lapos, illetve dimbes-dombos vidék felett: „török gyerek meglőtte, magyar gyerek gyógyítja” hallom lelki füleimben a dúdolást, és gondolkodom.

Még a Történelmi Emlékhely is felvillan agyamban, ahol megtudtuk, hogy a gyerekek nyilazhatnak ha akarnak, s mivel maguk választják meg, hogy melyik oldalon állnak, lehetnek török nyilasok.

Hát igen, ez az. Itt, valahogy az idők homályában „összecsúszott” minden: itt egymás mellé ér a 15 000 felszabdalt magyar katona, a beton (óriás)korona, a számítógépes játék(szimuláció), a hatalmas acél kereszt, s a piciny figura alatta, akit a történelem súlya összenyom.

És tambura muzsikát hallok fejemben: sokác, szerb, sváb és cigány dallamokat, amelyek békésen megférnek egymás mellett, ebben az óriási történelmi süllyesztőben, amelyben elfér egymás mellett a nemzeti tragédia, a délszláv rítus, valamint a „vas és beton országa”.