Kissé meglepődöm, amikor a Bodor-beszélgetés után bejelentik, a könyvbemutató az udvaron lesz. Eredetileg a PIM díszterme volt helyszínként megjelölve, de kétségtelen, jó húzás volt a változtatás, látva, hogy szinte teljesen megtelnek a színpad előtti műanyag széksorok. Közben valahol locsolják a füvet, érezni az illatát, a fákról madárcsicsergés hallatszik, így hallgatjuk, mit mesél Spiró György arról a Maxim Gorkijról, akinek Alekszej Makszimovics Peskov volt az eredeti neve, és épp ezért szerepel végig Alekszej néven a frissen megjelent regényben is. Rögtön egy kis műhelytitok: Spiró szándékoltan igyekezett minden szereplőjét csupán egyetlen néven nevezni regényében, tudva jól, a magyar olvasó számára nehéz követni az orosz regényekre oly jellemző állandó változásait a névhasználatnak.

Mivel a regény szereplői mind a valóságban is élt személyek, és szinte mindegyikük élete önmagában is kész regény volt, a velük kapcsolatos háttérinformációkra fókuszál a beszélgetés is. Például, hogy mennyire hihetetlennek tűnik, de a naplók és a visszaemlékezések mégiscsak azt dokumentálják, hogy a nagy házat vivő Gorkijéknál együtt vacsorázott a szovjet titkosszolgálat feje és néhány oldalági Romanov. De már az is nagyon érdekes, hogy mennyi írásos dokumentum fennmaradt erről a korszakról, hogy ezek mit is közvetítenek a ma olvasója felé. Akadt például ebben a közegben olyan író, aki még fiatal korában megfogadta, hogy naplójában nem kíván politikával foglalkozni, csupán az irodalomról feljegyzéseket készíteni, s bár ezt sikeresen be is tartotta, mégis amit leírt, politikatörténeti látlelet is egyben.

Nyáry Krisztián leginkább a regény női szereplőire kíváncsi, szó esik például Gorkij első feleségről, Katyerina Pavlovnáról, aki az úgynevezett Politikai Vöröskeresztet is a vezette. Ő is részese volt annak a játéknak, amit Gorkij játszott: akiket ki akart hozni a börtönből, azokról nagyon kemény hangvételű cikkeket írt, tulajdonképpen ez a fajta karaktergyilkosság volt az ára az adott személy szabadon engedésének. Nyáry Krisztián rákérdez arra a látszólagos ellentmondásra, hogy az az ember, akinek volt befolyása, és egy-egy ember esetében élt is vele, hogyan nézhette tétlenül az öldöklésnek azt a mértékét, ami a 20. századi első felének Oroszországát, illetve Szovjetunióját jellemezte. Spiró szerint arról van szó, hogy egy ilyen helyzetben nagyjából eddig terjedhet egyetlen ember mozgástere: egyenként menteni meg másokat, az egész folyamatot viszont nem állíthatja meg. 

Akad itt egy boldogtalan életű meny is, Tyimosa, akinek az előbb említett Cseka-vezér udvarolt, sőt Sztálin is táplált iránta vonzalmat, bár nyíltan ezt soha meg nem vallotta, helyette eltetette láb alól azokat a férfiakat, akikbe az asszony beleszeretett. Felbukkan a beszélgetésben (és természetesen a regényben is fontos szerepe van) egy színésznő is, a szép, tehetséges, intelligens és művelt Marja Fjodorovna, akiből miután nem engedik többet színpadra, külkereskedelmi komisszár lett.   

 Van még egy kémnőnk, Mura, aki valószínűleg az összes létező titkosszolgálatnak kémkedett, s akinek talán a legkalandosabb volt az élete a női szereplők közül. Gorkíj levelezésének egy részét - amit esetleg egy perhez használhattak volna fel ellene - , úgy elrejtette, hogy azóta sem találták meg ezt az archívumot. És persze ott van Lipa, azaz Olimpiada D. Csertkova, vagyis a regény címszereplője, aki ugyanúgy alacsony sorból származott, mint Gorkij, és szépen lépdelt a társadalmi ranglétrán: cseléd, bába, szülész-nőgyógyász. Az ő fiktív emlékiratait olvashatjuk tulajdonképpen a regényben, van itt azonban egy aprócska trükk : az asszonnyal készült egy interjú nem sokkal Gorkij halála után, az erről fennmaradt négy-öt oldalnyi terjedelmű szöveget Spiró gyakorlatilag észrevétlenül beleszőtte saját írásába. 

Nagyon sok információ hangzik el a beszélgetés alatt, talán kicsit túl sok is a felidézett korszak és közeg életében nem jártas hallgatóságnak. Próbálom magamnak a hallottakból kimazsolázni a jellegzetes Spiró-féle világlátást és megközelítési módot, s bizony akad ilyen gondolatmenet is bőven. Például amikor kihangsúlyozza, hogy minden rendszerről tudni lehet már a születése pillanatában, hogy mi lesz belőle. Aztán meg ahogyan az orosz elitről vélekedik: a hatalmas országhoz képest nagyon szűk volt ez a réteg, és nem véletlen, hogy ennyire marták egymást, s hogy ki milyen politikai irányzathoz csatlakozott, vörös volt-e vagy fehér, sokszor családon belüli ellentétet is jelentett, itt bizony nem ritkán ellentétes oldalon álló családtagok gyilkolták egymást.  

A legvégére nekem már csak egy kérdésem marad: vajon az időközben kicserélődő közönség, a Harcsa Veronika koncertre érkezők közül, akik csak a végén, véletlenül csöppentek bele ebbe a rögtönzött történelemórába, akadhat-e olyan, akinek felkeltették az érdeklődését a hallottak? Mert akkor tudok még egy indokot arra, miért is volt jó ötlet az udvarra szervezni ezt a beszélgetést. 

Fotó: PIM