Jól érzed, én 2004 óta dolgozom a Helikonnal, de hadd idézzem Fekete Vincét, aki 10-11 évig volt a szerkesztőségben. Azt mondta, hogy a Helikon a legjobb hangulatú szerkesztőség, ahol valaha dolgozott. Valóban családias hangulata van, ami ezt a csapatot összetartja és mi, ifjabbak, például Papp Attila Zsolt vagy én, mi ebbe szépen belenőttünk az idők során. Persze ez egy tágasabb kör, nem véletlen, hogy most Király Zoltán és László Noémi is felolvasott, mert ők is rendszeresen közölnek nálunk. A szerzők általában beülnek egy kávéra, egy cigarettára, bejönnek és elbeszélgetünk, függetlenül attól, hogy éppen szerződést kell írni, vagy másról van szó. Ezért is volt olyan könnyű összeállítani ezt a felolvasódélutánt, mert itt mindenki olyan pregnáns, jellegzetes hangot üt meg és ezen szól, de ezek a hangok mégis valamiféle összjátékban működnek. Ifjabbak, idősebbek is jól megférnek itt egymás mellett, ez gyakorlatilag 1990 óta így van. Tehát fiatalokra is fokozottan odafigyelünk, ugye volt a Serény múmia rovat, ami most a Nagy kilometrik név alatt fut és ahol csak pályakezdő szerzőket közlünk.

 

 

K.Zs.: A Serény múmia, azt gondolom, hogy egy meghatározó időszaka volt az erdélyi magyar irodalomnak, és most már a Nagy kilometrik is százvalahány számot ért meg. Abból a szempontból érdekes ez, hogy a Helikon egy kicsit klasszikusabb, de mindent elfogadó irodalomszemléletet tükröz, míg a Nagy kilometrik egy kicsit tágabb teret biztosít.

 

 

Az emberek kicsit fölkapták a fejüket az év végére, hogy mi történik, hogy megjelent az Igazi nyár 2010 tavaszán, 2010 őszén az Ússz, Faust, ússz! című költemény és vele nagyjából egyidőben A tér játékai című tanulmánykötet, és hát három könyv elég sok egy szerzőtől egy évben. Az Igazi nyár gyakorlatilag 4-5 év anyagát tartalmazza, az Ússz, Faust, ússz! első hatszáz sorát egy nap alatt írtam és utána két-három hét alatt a többi háromszázat. A tér játékai tulajdonképpen a doktori dolgozatom volt, Páskándi Géza és Marin Sorescu drámáinak egy komparatisztikai elemzése, ez a Korunk Komp-Press kiadásában jelent meg. Izgalmas dolog számomra, hogy Páskándi és Sorescu között milyen kapcsolatok lelhetők fel, nagyjából egy generációhoz tartoznak, egyikük „csak” három hétig, véletlenül ült börtönben, míg Páskándi persze jóval többet és egyáltalán nem véletlenül.

 

 

Nem nevezném eposznak, az alcím is „1 költemény”. Arra törekedtem, hogy ez végig lírai maradjon, bár néhol beköltöztek ilyen-olyan dramaturgiai törések a szövegbe, de mindenképpen arra tettem kísérletet, hogy ez mégis versként működjön. Talán filozófiai költemény, de ezt azért nem vállaltam volna leírva. A líra metaforikus útján próbáltam beszélni arról, ami szerintem Faust.

 

 

Nincs. Mindig igyekeztem több sávon játszani a történetet, bár nem tudom, ez mennyire jön át, hogy ha valami kimerül, mindig legyen még három másik lába, amire lehet támaszkodni.

 

 

Elsősorban a néma mesterek voltak a meghatározóbbak, azaz a könyvek, ahogy régen mondták. Megnevezni nehéz bárkit is, sokan vannak, de ha mégis, egy-egy szó, egy-egy mondat elég, hogy az hosszú ideig visszhangozzék bennem, tudom is én, egy Zelk Zoltán-sor, vagy egy Nezval-sor, vagy egy Nâzım Hikmet nevezetű török költőnek bizonyos sorai, voltak ilyen dolgok, amik abban a pillanatban, amikor olvastam őket, meghatározóvá váltak.

Fotó: Szőcs Petra